A párválasztás esszenciája

Nem egyszerű az életünk – őszintén szólva, nem is igen igyekszünk, hogy az legyen. Utazások, évente többször, kötelező és spontán családi események, születésnapok, bulik a barátokkal és kötelező jelleggel a munkahelyen, közben gyerek, hobbi, edzés, háztartás… Pörgünk az életünk őrült sebességű örvényében, azt sem tudjuk már egyik napról a másikra, hogy mikor, hol, mit ettünk,  és csodálkozunk, hogy közben a párkapcsolatunk/taink gyorsabban tönkremennek, mint egy leértékelt cipő az outletből… Hát, azért valljuk be, sokszor úgy is választunk. Funkció szerint, szín szerint, passzoljon az adott évszakhoz, az aktuális kedvünkhöz, éppen trendi ideológiánkhoz… Picit mi is hozzáöltözünk, idomulunk; pár éjszakára, randira, éppen megpróbált együttélésre, és gyors, fájdalommentes szakításra bármelyik ember társa lehet a másiknak néhány hónapra, abban aztán igazán nincs semmi kunszt. 

Kunszt abban van, amit a nagyszüleim csináltak: több, mint 50 évet éltek le együtt, és a nagyapó még mindig magázta a mamát – és viszont. “Maga megint egy nagy gyermek…!” – ahogy ezt tudták mondani egymásnak, szeretettel, összetartozással… És ahogy a szüleim 37 év után még mindig kézenfogva mennek, bárhová is visz az útjuk, és amikor megcsókolják egymást, abban nemcsak szeretet van és összetartozás, hanem évről évre több emlék, és a civódások, nehéz idők ellenére vagy éppen abban összekovácsolódott véd- és dacszövetség. 

Nem mondom, hogy maradéktalanul irigylem őket. Azt sem mondom, hogy mindenben egyetértek velük, és kérdés nélkül végigjárnám az útjukat. De… tudja a fene... Sokan szoktak irigyen nézni művészekre, sportolókra, sikereket elért vezetőkre is – irigylik tőlük is az eredményeket. Azt igen – az odáig vezető rögös utat, az évtizedekig tartó áldozatot, a sok lemondást, kompromisszumot, munkát és kudarcot már nem.

Ahogy egy balett-táncos púderrózsaszín, lenge, csodás tánccipője véresre tört lábujjakat, csúnya bütyköket és bőrkeményedéseket rejt, úgy rejtik a házassági évfordulók egyre szaporodó, nagymosolyú fotói egy kapcsolat saját bőrkeményedéseit, saját megtöréseit, soha  be nem gyógyuló sebeit, a veszekedések okozta töréseket és a félrekacsintások után megtört bizalmat, keményre kérgesedett érzelmeket – amelyekkel együtt is tovább kell táncolni, amíg csak tart az élet.

Sokszor hallja az ember fia-lánya egyaránt, hogy “minek panaszkodsz a társadra, magadnak választottad!” – Igen, a választáson sok múlik. A csiszolódáson is, de az elkerülhetetlen. Akkor is, ha soha egy napot sem fogsz párkapcsolatban élni, akkor sem kerülheted el, hogy a körülötted lévő világ bemásszon az ablakodon, a bőröd alá, a szokásaid közé, s a maga képére alakítson, amennyire csak tud. Ha már ezt egy társsal közösen teszed, akkor óhatatlan, hogy kettőtök világa nemcsak saját magatokat formálja majd, hanem a másikat is. Néha az egyik bőrét dörzsöli ki, máskor a másikon ejt egy nagyobb sebet buta bántással – ez így lesz akkor is, ha azzal a híres igazival tudod leélni az életedet. De hogy megtaláld ezt az igazit, ahhoz te is kellesz!

Csernus doktor azt mondja, nagyon bölcsen az egyik előadásában, hogy a jó társ kiválasztásához elengedhetetlen egyfajta éber rugalmasság – rugalmas éberség. Kell, hogy laza legyél, ugyanakkor figyelmes magadra és rá is. A “hogyan”-ra íme néhány kérdés:

• Van-e bármi már az első hetekben, ami miatt nem tudok felnézni a páromra?
• Biztosan maradéktalanul tudom őt tisztelni?
• Nem akarjuk egymás fejét csintalan játékokkal, és otromba humorral vagy akár ki nem élt dominanciával víz alá nyomni?
• Riválist látok benne, vagy társat?
• Nem az anyámat/apámat keresem-e benne?
• Fenntartok-e továbbra is kiskapukat vagy képes vagyok szívvel-lélekkel elköteleződni mellette?
• Túl sok és túl merev feltételeket, falakat állítok fel a “tökéletes kapcsolat” alapjául?
• Túlságosan meg akarok-e felelni neki? És elvárom-e, hogy ő megfeleljen nekem mindenben – cserébe?
• Mindig minden csak cserealapon tud működni? Vagy van azért legalább egy csipetnyi önzetlenség is a lobogó érzelmek között?

Ha ezek közül a kérdések közül a legtöbbre igen a válasz, akkor érdemes elgondolkodni, hogy pontosan hová tartunk, főleg abban az esetben, ha a kapcsolat még viszonylag friss. Ha ekkor észreveszel bármi taszítót, bármit, amiben túl sok vagy túl kevés a másik, akkor tisztelettel és szeretettel mondd el neki – ahogyan reagál, abból tudni fogod, hogy érdemes-e tovább folytatni a randikat és egy idő után a kábé összeköltözést teljes közös életté formálni, vagy inkább jobb nem rabolni egymás idejét…

A másik szempontom, ami saját gyűjtés, és a körülöttem élő kiegyensúlyozott, illetve végérvényesen boldogtalan párokat vizslatva szűrtem le: a beszélgetés, és annak hiánya. Merthát, tudjuk anyánk és az ősidők óta, hogy a nő beszél. Muszáj neki. Egyszerűen így lett kitalálva. Az őseink női nagyrészt a barlangban tették a dolgukat, viszonylag kis térben, kevés ingerhez szokva szülték és nevelték a porontyokat, hogy minél előbb be tudjuk népesíteni a Földet, és mivel feltűnt nekik, hogy a gyermekükre figyelmet fordító, empatikus, kommunikációra nagyobb érzékenységet mutató anyák gyermekei életképesebbek, egészségesebbek, vidámabbak, kíváncsibbak, ennek köszönhetően sikeresebbek lettek, így az Úr és az Evolúció egymás szemébe néztek, mint a vadnyugaton a keménytökű kovbojok, és ők látták, hogy ez jó. Ennek köszönhetően ezt tovább örökítették, megtanították egymásnak az asszonyok, hogy minden gyermek megkapja az elindulásához, és így a faj fennmaradásához szükséges lehető legtöbbet. Ez egy. A másik, hogy mivel a nő kevésbé tudott mozgékony lenni, kisebb térben, kisebb tárgyakkal, finomabb műveleteket végzett, így a tettel és akcióval történő eseményfeldolgozás egyre kisebb teret kapott – helyét végérvényesen egyre inkább átvette a szóval, kommunikációval történő szorongáslevezetés, feszültségoldás, az események szavakkal történő feldolgozása. Magyarán csacsog. Azt gondoljuk, ha kell, ha nem beszél a nő – pedig igazából kell neki, mert ezzel teljesíti ősi ösztönei “parancsát”, ha úgy tetszik. 

Ezzel szemben a férfinak mindig is a tett volt, amivel ki tudta fejezni magát, amivel fel tudta dolgozni belső feszültségeit és amivel gyarapítani tudta családját – szó szerint és átvitt értelemben is. Nekik a kommunikáció, hát, nem mondom, hogy hátrányukra vált volna, fogalmazzunk inkább úgy, hogy az egyensúly érdekében az Úr és Evolúció ugyanúgy egymás szemébe nézve hosszú másodpercekig kiötlötték, hogy “oké, az egyik csacsog, akkor a másikat küldjük el, hogy valahogy azért életben maradjon a dumatenger közepén, és segítsünk már neki egy szarvast hazavinni, hogy legyen magyarázata rá, hogy hol volt eddig.” Kellett neki egy jó kiadósat hallgatni, üldögélni a “Semmi dobozzal” a fejében, és aztán csak úgy, minden átmenet nélkül nagyvadakat elejteni. Azalatt a nőnek kellett otthon a babával csicseregni, a mamával pörölni, kitalálni, hogy mi a sz@rra lesz jó már megint egy halom csont, és hogy milyen új fazonú köntöst varrjon a mamut bőréből, mert már három egyforma barna kapucnis mellé a (nemlétező) tökünknek kell egy negyedik ugyanolyan.

Csakhát, az van fiúk-lányok, pasik-csajok, hogy hiába jutottunk el a “titokig”, meg koelóig, meg mindenki önjelölt guru lett és megvilágosodott (Istenem, bárcsak…), mégis, az alapkonfliktusok ugyanazok. Vajon miért? Hát, azért, mert az evolúció baromi lassan, nagyon-nagyon-nagyon sok idő alatt alakította ki és csiszolta le ilyen szépre az emberpárt – és ugyan most már mobilozunk, meg Mona Lisát is rajzoltunk és piramisok is voltak, mégis, a kanyarban sem vagyunk az időszámítás sorában ahhoz képest, hogy összesen mennyi ideje fejlődünk.

Tehát: nincs mit tenni, hozzá kell idomulnunk a hozott dolgokhoz, persze, némi civilizált máz azért nem árt.

Kedves Férfi: kérlek, fogadd el, hogy a társad, a feleséged beszél, beszélni is fog, sőt, minél mérgesebb, szomorúbb, vidámabb, csüggedtebb, feszültebb, lelkesebb, kétségbeesettebb, rémültebb, boldogabb, annál többet. Igen, nagyon sokat. Mindegyik nő. Egyet tehetsz: válaszd ki azt a nőt, akit a lehető legjobban szeretsz hallgatni. Aki azért vicces tud lenni, szellemes, találtok közös témát, és őt is érdekli, hogy te mit gondolsz. És aki nem manipulációra használja a beszédet vagy éppen a hallgatását.

Kedves Nő: kérlek, fogadd el, hogy társad, a férjed alapvetően nem beszél, sőt, minél mérgesebb,  szomorúbb, vidámabb, csüggedtebb, feszültebb, lelkesebb, kétségbeesettebb, rémültebb, boldogabb, annál tovább képes hallgatni, és annál inkább idegesíti, hogy te mindenképp meg akarod szólaltatni, fel akarod oldani erőnek erejével és rá akard venni, hogy tegye azt, amit kell/ami jó neki/ami jó neked/aminek örül a család. Minden férfi képes hallgatni, olykor hosszú órákig, akkor is, ha éppen csak olyanja van. Válassz olyan társat, aki ezzel nem bizalmatlanságot közvetít feléd, nem kizár, és nem falakat épít maga köré. Hanem aki mellett biztonságban érzed magad, akár beszél, akár nem.

Tudom, nagyon primitívnek hangzik, és durván egyszerűnek. Mégis, úgy érzem, a legegyszerűbb, legtisztább dolgok működnek legtovább. Legyél a pároddal együtt ősöreg Lehel hűtő, amit évekig be sem kapcsol senki, de ha elromlik a családban bárki frigója, akkor a régi Lehel még mindig kihúz a csávából, míg a sok csilivili okoshűtő három év után beadja a kulcsot. Őket arra találták ki, hogy megund őket vagy elromoljanak biztos időn belül. A nagyiék őskori Leheljét meg arra, hogy még harminc év után is ugyanolyan jól működjön, mint az elején. Kopott, uncsi, divatjamúlt – mint az őszinteség, a kitartás, küzdés, kiállás a másik mellett és magadért. Próbáld ki – veszíteni ezzel nem tudsz, csak nyerni!

Te hogyan találtad meg az Igazidat…? És hogyan tartjátok meg egymást időről-időre…? Mesélj, kérlek, oszd meg velem! 

(Képek: pixabay.com)