Amikor megcsalnak…

Nem vidám bejegyzés, kérlek, ennek tudatában kattints tovább, ha szeretnéd elolvasni… 

Megbántottak valakit, akit szeretek. Ez a bejegyzés neki szól – mielőtt még megmentenétek… De szól mindenkinek, akit bármikor is elárult a szerelme, cserben hagyott a megérzése, mert nem akart hallgatni rá, és aki valaha is érezte már magát  olyan nyomorultul, mint egy kidobott kutya…

Láttál már menhelyes kutyákat, igaz? Az igazi elárultak. Az ártatlanok, akik egyszer vagy többször is szerettek már, kötődtek már gazdához, családhoz, otthonhoz, de végül itt kötöttek ki. Nem lehet, persze, a két viszonyt összehasonlítani, hiszen két ember szerelme nem állítható párhuzamba egy gazda-kutya kapcsolattal, legalábbis az egyikük szemszögéből. A másikuk, “a kutya”, ugyanúgy szenved mindkét esetben. A “kutya” az, aki jobban szeretett. Aki többet adott. Valószínűleg kissé sután, talán gyermekesen, vagy nem a megfelelő szavakkal, nem a jó érintésekkel szeretett. Mindegy már, hogy miért történt. A végén ugyanaz az ártatlan és értetlen üveges szempár mered rád mindkettejüktől, benne a kérdés: hát ennyire lehet engem szeretni? Ennyi érek? Mint egy tárgy, ami ma kell, holnap meg lecseréled?

Amikor megcsalnak, hirtelen műanyag pohárrá változol. Talán üvegpohárnak érezted magad, sőt, ismerek kristálypoharakat is, akik hirtelen egy kukában végezték, elhasználva, összetörve, funkciójukat ellátva, s most a fekete zsák alján az össze többi szemét közt ugyanolyan egyformának és jelentéktelennek érzik magukat, mint száz meg száz másik műanyag pohár…

Száz meg száz. Olyan egyforma minden történet…

Amikor megcsalnak, hirtelen megbomlik a valóság, szabályos szakadás keletkezik a saját tér-idő érzékeléseden, s amíg szinkronba nem hozod a megcsalás előtti életedet azzal a valósággal, ami azután köszöntött rád, miután megtudtad az igazat, addig egész egyszerűen párhuzamosan halad a kettő. Próbálod a látszatot fenntartani: mosolyogsz a szüleidre, jófej és figyelmes vagy a barátaiddal, különösen precíz vagy a munkádban, ápolt vagy és csinos, igyekszel minden megfogható körülményt a helyén tartani, nehogy egyetlen pillantásod vagy elejtett fél szavad után bárki rákérdezzen, hogy van-e valami baj… “Nincs. Hát, persze, minden rendben. Ő is jól van, igen. Kicsit fáradt mostanában, de sokat dolgozik, érhető.”

Véded. Őt is, magadat is, és főként azt a valóságot, amit eddig annyira szerettél. Azt az életet, amelyről azt hitted, tényleg létezik, hogy ketten építitek, hogy nem csak múltja van, de jövője is… Ám ahogy egy apró repedés képes összezúzni egy grandiózus és fenséges üvegpalotát, úgy omlik össze ez az eddigi univerzum is egyetlen pillanat alatt. Nem akarod azt a másik, azt a szakadás mentén éppen megszülető valóságot. Nem akarod látni, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják a párodat. Nem akarod tudni, hogy miért ment inkább a másikhoz, mit keresett nála, amit nálad olyan iszonyúan hiányolt, és úgy szomjazott rá, hogy képes volt mindent feladni, ami benneteket jelentett. Nem kell ez a valóság, nem akarod engedni, hogy megszülessen. Ám bármennyire is igyekszel fenntartani a régit, legalább annyira gyorsan robban be az új univerzum, s a kettő között előbb-utóbb áthidalhatatlan lesz a távolság.

Pedig muszáj lesz megépíteni rajta a hidat, különben beleőrülsz.

Ez a híd pedig egyetlen módon születhet meg: az igazság kimondásával. Először saját magad felé kell kimondanod hangosan, akár a tükör előtt, sírva, vagy akár egy barátodnak, hogy igen, megtörtént, igen, van az a másik, létezik, nem fantázia, nem üldözési mánia, ahogyan korábban a párod bizonygatta – nem csalt  a megérzésed, bármennyire is próbáltad elnyomni a gyomrod táján hónapok óta feszítő, szorongó érzést, ő bizony már a kezdetektől bántóan őszinte volt veled. 

Miután kimondtad az igazságot magadnak, következik a valóság tisztázása  a pároddal. Nagyon kérlek, ne mentsd meg és ne mentsd fel őt. Fáradt volt – és te is. Sokat dolgozott – és te is. Talán már nem voltál elég szórakoztató, szellemes, figyelmes, törődő, szexi, izgató, érdekes, új. Hidd el, ő sem. El fogja talán mondani, hogy miben voltál kevés és miben voltál sok. És te szörnyen magadra veszed majd. De kérlek, ne akard visszaforgatni az idő kerekét. Hidd el, ha visszamennél, ugyanúgy döntenél… És ő is… Ha felmented és megmented, azzal pont azt teszed, ami elől menekül: nem fogadod el őt – és rányomod az elvárásodat, hogy igenis, ha tetszik, ha nem, feleljen meg annak a képnek, amilyennek látni akarod, amilyennek szeretted. 

Tudod, már nem olyan. De ez is ő. Ez az új ember. Aki talán mindig is ott volt benne, csak nem mert vagy nem tudott előjönni. Kellett hozzá egy körülmény, egy trauma, egy másik ember… 

Mit tegyél akkor…? Ne tegyél semmit. Elsőként a legfontosabb, hogy ne akard megoldani. Se megmagyarázni. És ne bántsd magad.

Engedd ki magad abból a menhely-ketrecből.

Igen, ártatlan vagy, kitépték a szívedet, kidobtak, te szerettél… hidd el, ő is szeretett. csak te érzed úgy, hogy ketrecben vagy. Ő nem ilyennek lát, és nem is akar ilyennek látni. Ne kínozd játszmákkal és jelenetekkel. Ha lehet, zárjátok le hamar. Így sérülhettek a legkevesebbet. Tudod, szakítani, akár veled szakít, akár a másikkal, nem lehet szépen. Nem lehet fájdalommentesen. Minden, ami elszakadással jár, a szüléstől a műtéteken át a halálig fájdalmas. Nem tud más lenni, mert változás történik, fizikai elszakadás, ezért tetszik vagy nem, a fájdalom velejáró körülmény. De nem más. Egy körülmény, egy adalék, aminek időtlen idők óta egyik állandó jellemzője, hogy elmúlik. Vegyél nagy levegőt. Iszonyú, igen. De valahol így a jó – ha nem fájna, akkor jelentéktelen lett volna az elmúlt néhány év. A fájdalom elkerülhetetlen – de nem kell, hogy végtelen legyen. Ne nyújtsátok el, akár veled marad, akár a másikkal. De ez még a jövő.

Ez a pillanat azonban nem a tettekről, nem a jövőről és nem a megoldásról szól. Ez most arról szól, hogy mi történik veled ebben a pillanatban. Arról szól, hogy kerüljön egymással fedésbe a megbontott két valóságod, kerülj ismét egységbe, vegyél egy nagy levegőt, és fogadd el a helyzetet. A megoldás érkezni fog, azon nem kell törnöd a fejed. Azon sem kell agyalnod, hogy mi és hogyan múlt el. Mindkettő homályos – az egyetlen tiszta és tökéletesen észlelhető dolog a jelened és benne te magad. A többiről még beszélünk…

Tudom, fáj még a lélegzés ezzel az új, most született tüdővel, és túl élesek a fények, bizonytalan minden. De megszületett most már az új valóság, és benne Te, s ha most még nem is hiszed, de én már tudom, hogy nagyon szép lesz. Hogy miatta-e…? Nem. Vagy, hát, tudja a franc… Akár még miatta, általa is szép lehet. Előfordult már ilyen a világtörténelemben. De én őt nem ismerem igazán. Téged azonban nagyon jól ismerlek. Ezért teljes szívemmel, lelkemmel és tudatommal tudom megerősíteni: miattad, általad és érted szép lesz ez az élet és ez a valóság, hiszen Te teszed majd azzá.