Két közepesen rosszkedvű poszt után tegnap belekezdtem egy harmadikba, hazafelé gondolatban már éppen a bejegyzés felénél jártam, amikor rájöttem, hogy nem stimmel ez. Hiszen éppen azért indult a blog, hogy a fejemet a mocsár fölött tartva még a legtrogyább napokon is kapjak levegőt, napfényt és új távlatokat – ehelyett mindjárt magamat, jobban mondva még a blogot magát is készülök lenyomni a víz alá… Nem jó ez így… Közben belehallgattam a Kicsi hazafelé útra tartogatott csacsogásába a plüssállatok drámával teli hétköznapjairól és arról, hogy melyik kiskorú éppen hogyan szabálytalankodott az óvodában (a Kicsi életének épp abban a szakaszában van, amelyben a legkisebb nüansznyi tévedést sem bocsátja meg – másoknak. Saját magával ellenben meglepően nagyvonalúan gyakorolja az elfogadás és megbocsájtás nemes gesztusait), és mennyire lifeg már a kiesni készülő első fog.
Szórakoztatott, bár nagyon fáradt voltam. Vállamon táska, kezemben tömött bevásárlószatyor, fejemben migrénkezdemény, a patikában meg annyi ember, hogy nem volt kedvem végigállni a sort, inkább kibírom és alszom egyet – csak érjünkmárhazaaaaa…. És akkor, mikor teljesen kezdtem elveszíteni a fonalat, már be is léptünk a házba, a kapu megnyugtató öleléssel befogadott, a liftben pedig még soha nem érzett hálával gondoltam arra, aki a padot tervezett bele, amelyre lerogyhattam, hogy a harmadik emeletig erőt gyűjtsek.
Igen, képzeljétek, a mi liftünkben le lehet ülni. Elég sok budapesti, és közepes számú vidéki lakóházban fordultam már meg, de ilyen öreg és valódi személyiséggel rendelkező lifttel még soha nem találkoztam. Vén, mint kábé maga a ház (újlipótvárosi csillagosház, úgyhogy nem tegnap épült), két oldalát meleg barna faburkolat borítja, rajtuk tükör, a másik kettőt csak üveg, padján barátságos kék huzat, rajta aranyszálakkal átszőtt, indiai jellegű, elefántokkal díszített ülőpárnák. Nem, nem lopják el. Persze, azért, hogy megtörje a harmóniát, renitens kék felirat hirdeti, hogy “Csákk Norisz” – nehogy azt gondoljuk, hogy csak csendesen élő idősek, populáris kultúrából kiszakadt művészlelkek és aprónépek lakják. Ezzel együtt is imádom, a házban a kedvencem ez a lift, a maga egyediségével, bájával, és az ezerszer is újra és újra értékessé váló padjával.
A tükrei… hát, igen, ők is láttak már mindent. Láttak már szomorúnak, láttak kétségbeesettnek, látták, ahogy izgatottan, sminket igazítok még utoljára, látták, hogy karikás a szemem, és azt is, ha vidáman csillog, hogy szerelmesen szikrázik és olykor velem együtt nevet. Egy ideje már kettőnket is lát a Párommal, olykor civódni, máskor kacagni, szerelmesen csókolni is látott már minket – és szerintem a legtöbb grimaszt is tőlünk szenvedi el szegény. Egy ideje már a Kicsi feje búbját is látja, még fél év, és a szemecskéi is bekerülnek a látóterébe, és akkor aztán már három gyogyós fejet nézegethet nagy türelemmel. Ahogy szembenéztem a tükörképemmel, gonosz kis koboldfejet láttam, elnyűtt, szürke arcot, hatalmas, hideg-piros szájat, havas fürtöket és fagycsípte fülcimpákat. Meg türelmetlenséget, és a végső-januárt, téli nyűgöt, növekvő lakbérszámlát, pár felszedett kilót, nagykabát alatt izzadást, és egy rakat tennivaló listáját, amit úgysem fogok elvégezni ebben a hónapban sem – ettől, persze, a fejlődésben lévő migrén a fejemben egy pillanat alatt Hulkká terebélyesedett, és úgy éreztem, nincs az az isten, hogy én erről a kényelmes padról felálljak. Akkor a Kicsi felém fordult, megsimogatta az arcom, és azt mondta: “Anya, ha akarod, nyugodtan aludj egy kicsit vacsoráig. Én meg addig rajzolok neked macskacicót. Hátha kiesik közben a fogam. Nézd, hogy lifeg! És figyelj, én akkor is szeretnélek, ha a tiéd esne ki! Gyere, nézzük meg a tükörben!” – És megnéztük, és felérte, és megint nőtt, szerintem 5 centit csak ezalatt a 2 perc alatt – és a lift tükre mellett a fennmaradó 2 üveges ablakon keresztül beköszönve a másodikon lakó Ervin bácsi is boldog tanúja lehetett, ahogy csutkára tátott szájjal tanulmányoztuk éppen kiesni készülő fogainkat. Ervin bácsi minden önuralmát összeszedve, nem nyerített fel hangosan nevetve, csupán megszokott udvariasságával és talán a megszokottnál egy kicsit csillogóbb szemmel kívánt nekünk jó estét…
Hát, így szerez a liftünk egy gombnyomással, 3 emelet magasságig felérve akár több lakónak is jókedvet, szép estét, migrén helyett nevetést és pici erőgyűjtést minden estére. 🙂
Neked melyik a kedvenc részed a saját házadban…?
(Kép: pinterest.com)
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: