Hogyan NEM tanítottam meg a Kicsit felemelt fejjel járni…

… avagy ennyit az újév első tervéről!

Érdekes, hogy bár személyiségünkben eltérőek és mindannyian egyediek vagyunk, bizonyos vonásainkban mégis nemzetenként hasonlóságokat mutatunk. A sztereotípiák szerint a japánok precízek, az olasz lazák, a spanyolok szenvedélyesek, a németek pontosak, a britek ehetetlen kajákat főznek. Öhm… én csak hallottam… 😉 De döntse el nyilván ki-ki a maga országában bennszülöttként, vagy oda érkezőként, hogy a fenti jelzők mennyire pontosak – rólunk, magyarokról az az általános vélekedés, hogy depressziósak, szorongóak vagyunk, és a hagyománytól eltérően most már nem állunk túl jó vendéglátó hírében sem. Emellett, amit magunk is meg tudunk állapítani, hogy rövid távra tervező, vállalkozásra ritkán hajlamos, csak a napi betevőt kergető típus vagyunk, mi, átlag magyarok.

Sok téren igyekszem a változást magam előidézni, hiszek benne, hogy mindannyian a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk, ezért amennyire lehet, tudatos vagyok a munkámban, pénzügyeimben, gyereknevelésben (bármi mást is mutat a látszat olykor…). Fontos, hogy esténként együtt vacsorázzunk, ha fáradtak is vagyunk, néhány percet egymásra szánjunk, szépen beszéljünk, szabatosan, választékos kifejezésekkel – és arra is igyekszünk megtanítani a Kicsit, hogy felemelt fejjel járjon a világban, ne maga elé meredt zombiként, ahogyan a járókelők 99%-a közlekedik. 

Bár nüansznak és hülye apróságnak tűnhet, mégis hiszek abban, hogy ha fizikailag megpróbálunk előre tekinteni, nem csupán mindig az orrunkig látni, akkor mentálisan is jobban fel tudunk készülni a jövőre, hosszabb távban tudunk tervezni és a napi apró célok mellett/helyett valódi álmokat valósíthatunk meg életünk során. Emellett a fizikailag megjelenő akadályokra is – úgy, mint gödör, hamarabb fel tudunk készülni. Ráadásul a tartásunk is szép, egyenes lesz, ha kihúzzuk magunkat, nem pedig görnyedünk, akár egy kérdőjel.

Ennek fényében irányítgatom most már második éve a Kicsit az oviba menet és jövet, szépen gyakoroljuk, hogy “felemelt fejjel, előre nézünk, úúúúgy”. Eleinte, persze inkább csak játék volt, de úgy döntöttem, amolyan bemelegítő, januárindító feladatként rázizzenek a témára, igazi újévi első terv lesz, hogy valóban megtanulunk egyenesen, felemelt fejjel járni az utcán. Ez különben nagy kihívás, hogy előre tekintsünk, de közben meg is jegyezzük, hogy milyen “akadályt” láttunk már x méterrel korábban, felkészüljünk rá, és kikerüljük – de majd én, a tudatos, a céljait előre tervező és (többé-kevésbé) megvalósító Nő és Anyaminta, majd megmutatom, pite lesz! Természetesen, azért ez sem egészen úgy van, ahogyan kitaláltam – az élet és a szemem elé kerülő feladatok meg kutyasz@rkupacok sokszor az orromra koppintanak… 

Így voltunk ebben a témában is: “Gyere, Kicsim, megmutatom, mire gondolok!” – felkiáltással leparkoltattam a Kicsit az egyik ház mellé, és szép egyenes tartással nekiálltam masírozni előtte, hadd lássa, hogy kell. Néztem előre, kémleltem a messzeséget, a szemem sarkából meg, ugye, a Kicsit lestem, hogy vajon figyel-e. Hát figyelt – legalább ő, ha már én nem:

 – Anya, kutyakakiba léptél. – közölte velem szigorúan. – Nem láttad, hogy ott van…? 
 – Öhm… sajnos, nem, Szívem… 
 – Óóó, sajnálom, Anya… Máskor nézz a lábad elé. 

No, sebaj, újabb próbálkozás – akkor meg majdnem átestünk a sötétben egy görbe fagyökéren, merthát, ugyan miért is lenne öt órakor a téli koromsötétben egy óvoda környékén közvilágítás. Itt egy nagy lyuk, ott feljött a térkő, még egy rágó is van, meg hétfőnként, ugye, némi hányásfoltok – január lévén pedig ma hajnalra fagyott kutyapisi tócsák változtatták korcsolyapályává szép fővárosunk kedves utcáit.

Nem vagyok híján az elszántságnak, de komolyan mondom, mikor hazafelé is csak ugráltunk a kutyapiszok hegyek és hányáskontinenesek között, végül feladtam. Egyszerűen nem lehet normálisan végigmenni egyetlen pesti utcán sem úgy, hogy ne akadjunk bele valami mocsokba.

Azt hiszem, el is siettem kissé ezt a hosszú távban gondolkodást és előre tervezést. Túl sokat vártam. Talán egy jó nagy takarítással kellene inkább kezdeni. Kisöpörni a régi mocskot, elfelejteni a berögzült rossz szokásokat – szemetelést, utcára hányást, kutyapiszkok fel nem takarítását – és az új járdákat igényesen megépíteni, hogy sokáig tartósak és gödröktől mentesek legyenek. S amikor már elképzelhető lesz, hogy egyenes háttal, messzire tekintve, hosszabb távon tervezve tudunk majd megtenni akár egy háztömbnyi sétát – na, akkor lehet elkezdeni megtanítani a gyerekeket is erre.

Nos, akkor a kérdések kérdése: Ki akar változást? – És ki akar ehhez változni…? 😉