Érdekes dolog, amikor alkotó, önkifejező ember van egy családban, főként, ha nem gyermek, hanem valamelyik szülő zenél, táncol, énekel, vagy esetleg ír. Ha ez már a kezdetektől így volt, akkor, ugye a pár és később a család tagjainak mindennapjai már elejétől kezdve így szerveződnek – de mi történik azoknál a családoknál, ahol anyaként jön rá az ember lánya, hogy ő bizony írni szeretne, van is véleménye mindenről, s az első fellángolást követően nemhogy alább hagyna a lelkesedése, de egyre több téma és ötlet találja meg. Mit szólnak a férjek? Hogyan reagálnak a nagyszülők? És mit kezd a visszajelzésekkel a blogger-anya…?
A napokban egy személyes hangú kérdésemet követően inspiráló párbeszédet folytattam jópár cafeblogos bloggerrel, akik őszintén megosztották velem, hogy kinél hogyan fogadta a környezete a blogolást, mint tevékenységet, a blogot, mint véleménynyilvánító eszközt és platformot, és egyáltalán azt a tényt, hogy életük belső, intim részleteit osztják meg olykor a világgal. Sokat gondolkodtam, hogy milyen módon öntsem formába a kapott hozzászólásokat, de végül úgy döntöttem, hogy tőlem szokatlan módon a lehető legegyszerűbben mutatom meg nektek, hogy mit gondoltok/gondolunk a témáról.
Az átolvasott vélemények alapján 3+1 csoportot tudtam alkotni a válaszoló bloggerekből háttérországuk szerint:
“Engem a férjem sokszor leszól miatta. Nem szereti és nem tiszteli, de nem miatta, magam miatt írok, sokszor azért is, hogy túléljem. (apropó, ha takaríthatnék, miért írok?…)”
“Sajnos én abbahagytam az írást, pedig a cafeblogon még pénz is volt belőle, de a “csak netezel egész nap” és az “ennyiből nem lehet megélni” nagyon megterhelő lelkileg.”
“Több mint 3 éve írom a blogot, és a sógornőm nemrég csodálkozott rá, hogy jééé, neked van blogod??? Anyám, apám nem olvassa, anyósék csak akkor, ha valami vajdasági vonatkozásban írok, a férjem is csak nagyon ritkán. Sőt, mivel főállású anya vagyok, ki nem mondott elvárás az, hogy 9-3-ig minden férjen bele az időmbe, mert ha már itthon vannak a gyerekek, akkor nem ülhetek a gép előtt. Mondjuk sokszor nem is tudok, mert anyataxi van. Ha mégis ott ülnék, akkor látom a párom tekintetén, hogy nem tetszik neki, de pl. anyám ki is mondja, hogy “miért nem a gyerekekkel foglalkozom.” Ez nem csak a blogra érvényes, a fizetett cikkere is dettó ugyan az a reakció. Szóval az én családomban nem az anyagi juttatás tesz egy-egy tevékenységet elfogadhatóvá…”
“Örök harc. Ma megmondtam neki, ha nem barátnőzhetek, ő sem hallgat végig, ergo a négy falon kívül a kutya se szól hozzám, akkor kiírom magamból. Felháborodott. Aztán végighallgatom mindig, hogy én nem csinálok semmit, mert csak a tyúkbél kihuzigálása a munka, a vágóhídon.”
“Nálunk is van ilyen néha, de már rájöttem hogy olyankor valami más gondja van, ami így jön ki belőle, akkor is ha tök más dolog. De amúgy ha kell akkor mindig biztosít róla jó és fontos amit csinálok. Sőt, azt mondja, nem olvas, mert nem akar ezzel foglalkozni, aztán mindig kiderül, hogy de.”
“Az én párom sem olvas engem. De már nem szól le. Sőt, most segít videót szerkeszteni. Ehhez kellett 3 év…”
“Szereti, hogy kitartok a blog mellett, fotóz, ha kell és nem hagyná, hogy feladjam”
“Az én férjem és a gyerekeim mindenben segítenek, támogatnak. Nélkülük nem tarthatnék itt.”
“Engem is maximálisan támogat a párom. Sokszor segít technikai dolgokban, biztat, és motivál is. Szerinte fontos, hogy legyen egy olyan hobbim, ami csak az enyém.”
“Nekem nagyon támogató a Férjem. Szerintem azért is, mert négy éve vagyok itthon a gyerekekkel, Ő napi 12 órát dolgozik immár ötödik éve, így nagyon nincs ,,én” időm. Szerintem ezzel is igyekszik kompenzálni. Logót szerkeszt, csinosítja a blogot, megtanítja a különböző programok használatát. Sokszor meglep egy tányérral a fotózáshoz. Lefoglalja a gyerekeket amíg írok. Sokszor Ő szól, hogy elírtam egy szót, betűt a bejegyzéseimben
“Az én férjem meglepődött, hogy írok. A verseimről tudott, de valahogy elment mellette az én “irodalmam”. Aztán rajtakaptam, hogy olvas, nem szóltam semmit. A múltkor vendégségben voltunk, és nagyon boldogan újságolta:
– Anya ír, már láttam a kollégáim is olvassák. De nem tudják, hogy én vagyok P.Apu.
Nagyon dagadt a mellem. Megbeszéltük, ha nagyon ügyes leszek egyszer lehet ér is valamit anyagilag, de ő biztat. A mostani nehéz időszakomban is mondja: “írj!”
“Az előző párom furán állt a dologhoz: mindig azt mondta, hogy örül annak, hogy írok, de volt, amit nem volt hajlandó elolvasni, meg sok mindent kritizált ő is. Azt szerette volna, ha kb. csak róla írok… Azóta szakítottunk, és most meg kifogtam egy újságírót. Ő pontosan tudja, hogy működik ez, sőt, nagyon lelkes olvasóm”
“Ez nálunk is állandó téma, h “már megint gépezel?”, ez nálam kb. heti 2-3 órát jelent, ő napi szinten “gépezik”, amiért én már nem csesztetem, ezért mikor így bekérdez, igennel válaszolok és folytatom tovább az írást”
“Lehet, hogy ezert is vagyok egyedülálló, de én sosem hagytam, hogy leszólják a férjeim azt, amit szeretek csinálni, legyen az az írás, horgolás, akármi. Ha nem tetszik, nem kötelező olvasni.”
“Nekem ez válóok lenne. Elmúlt kapcsolataimban “látszólag” elfogadták, hogy írok, de aztán mindig ki-kibukott valami pici, gonoszkodó megjegyzés, vagy féltékenység. Szerintem nem is az írás a gond ilyenkor, hanem hogy a másik talán nem érzi magában ezt a fajta lelkesedést saját, belső dolga iránt, nincs benne ambíció, vagy valami ilyesmi, csak egyszerűbb a másikra tolni a saját sikertelenségünket. A párom egyébként támogat, olvas, és elfogad, mondjuk ő is kreatív szakmában van, ezért nem bántja, ha a párja is az, sőt pont akkor piszkálna, ha nem “valósítanám meg önmagam”.”
“Ritkán de olvas a párom… Szerencsés vagyok mert támogat. 🙂 bár én nem hagynám hogy ezt bárki is eltiltsa tőlem.”
“Ha a férjem leugatna, válóok lenne, az a helyzet. Én is hagyom őt nyelveket tanulni, gitározni és ezer mást, ő is engem. A blogjaimat nem olvassa, csak akkor, ha valamelyik posztom nagyobb visszhangot kap, netán látja, hogy a közös ismerősök is ráugrottak. Pedig magunkról írok (Második feleség és Anyaklikk). Előbbi miatt egyszer ültünk le beszélgetni az elején, hogy az milyen már, hogy leírom a világnak a dolgaimat… Akkor fogadta meg, belátva, hogy másokat segít, amiket kiírok őszintén, hogy ő innentől hagy engem. És örül, támogat, pláne, hogy mostanában van bevétel is olykor, meg sikerek.”
“Eszembe jutott még, hogy a volt férjem pl. sokszor elmondta, hogy jó, amit csinálok, olvasta is, de mindig panaszkodott, hogy mennyire nem találja a helyét, meg szenvedett és őrlődött azon, hogy mennyire nem használja ki a benne lévő potenciált, szóval ment az önsorsrontás dögivel. Ez talán még nehezebb, mert – én legalábbis – irtó nehéznek találtam egy olyan férfi mellett kibontakozni, aki maga nem képviseli azt, ami nekem fontos. Szerintem nem is lehet igazából, mert mindig ott lesz a lelkiismeret-furdalás, a magamból való leadás kényszere a másik szerencsétlensége miatt, benne meg bizonyosan lesz némi irigység és kisebbségi érzés. Nem is maradtunk együtt.”
“Ez szerintem nem is arról szól, hogy a blogot összemérnénk egy férjjel, hanem arról, hogy tartsuk házastársként tiszteletben egymást és a másik hobbiját, szenvedélyét.”
“Úgy gondolom, a párunkat minden marhaságával együtt is támogatjuk és elfogadjuk. És ha neki fontos valami, mondjuk a blogolás, még akkor is mellette vagyunk és maximum kritikusan megvitatunk egy-egy bejegyzést, ha a másik fél mondjuk nem konyít a témához.”
Röviden: engedjétek nekünk, hogy ha már úgy rúgunk ki a hámból, hogy közben otthon maradunk, akkor legalább élvezzük, ahogyan egy témánk, egy véleményünk formát ölt, és alkotó munkánkat figyelem, elismerés és olykor némi anyagi javadalmazás is kíséri. Egy-egy cikk megírása közben olykor sírunk, máskor nevetünk, vagy éppen bosszankodunk – felszabadító az alkotás folyamata, ereje, hatása. Pici visszhangok ezek, de sokan segítünk az olvasóinknak tanácsokkal, saját tapasztalatokkal, vagy azzal, hogy felvetünk egy olyan témát, amely sokáig tabu volt. Engedjetek bennünket alkotni, megteremteni a magunk kis világát, hogy adhassunk, ha már van miből…
“Szerintem, amikor a férj kötekedik, egyszerűen meg kellene kérdezni, hogy miért mondja? Nem engedni kibújni a válasz alól, mert vmi frusztrálja, csak vajon mi?! Válásom során ezt tanultam meg elsőnek: mindig kérdezni, szembesíteni, megbeszélni. Azóta mindenki így kapott, hogy írok, ha baja volt vele, kuka.”
“Mi mikor még nem házasodtunk össze, írtunk együtt újságot, és neki volt nehéz feldolgozni, hogy sokat kihúztam a cikkeiből.
“Szerintem az egyensúly a fontos: legyen közös idő, és legyen énidő is”
És igen, ebben az utolsó gondolatban lehet a legfontosabb üzenet: szeressük magunkat, igen, de ne a másik kárára. Szeressük a párunkat, igen, de úgy, hogy közben nem áldozzuk fel mindazt, amiben kedvünket leljük. Sokan, Müller Pétertől Csernus dokin keresztül a legnagyobb gondolkodókig számtalanszor elmondták már, mennyire fontos, hogy egy pár alkalmazkodjon, összecsiszolódjon ahhoz, hogy a hétköznapokban működni tudjanak. De ez már régen nem arról szól, hogy mártírok legyünk a másik mellett vagy, hogy elnyomjuk a párunk tehetségét – de arról sem szólhat, hogy bár családunk van, mégis minden időnket a kedvtelésünknek szenteljük. Sok-sok lehetőségünk van most – használjuk fel arra, hogy a legideálisabb egyensúlyt megtaláljuk általa. Párterápia – első lecke! 😉
(Köszönöm szépen, Lányok, a sok-sok értékes hozzászólást, sokat tanultam tőletek, jó volt beszélgetni! 🙂 )