Meseszerű szerelembe esés után hirtelen szakítás robbantotta szét a frissen kikiáltott álompár mindennapjait és szépen indult közös életét. Félreértés ne essék, egyetlen szavammal sem szeretnék ironizálni Pintér Tibor és kedvese kapcsolatán, biztos vagyok benne, hogy megszenvedték a szakítást, hiszen előtte, ha rövid ideig is, de komolyan gondolták az örökké tartó szerelmet. Mindenki azt kezd az életével, amit akar, nem kétlem, hogy akkor, abban a pillanatban, amikor lázas hirtelenséggel összeköltöztek és együtt indultak neki a mindennapoknak, valóban azt akarták, hogy a végtelenségig tartson ez a lángoldó és feltétel nélküli szeretet…
Na, igen, itt csúszott némi hiba a számításba…
Pintér Tibor szerint valóban nem könnyű alkalmazkodni ahhoz az életformához, amelyet ő képvisel, magyarán, hogy ő, a férfi alig-alig jár haza, a hivatása az élete, és a lovasszínházban tölt 24 órából 23-at. Persze, igaz, hogy az ő életébe most nem fér bele, hogy a párját feleségül vegye, és családot alapítson vele – de azért az ő párjának “fel kell nőnie” (sic!) ehhez a feladathoz, hogy vele együtt tudjon élni. MIVVVAAAN?!
Feltétel nélküli szeretet, meg az anyám kínja, nem?!
És most túl Pintér Tiborék személyes életén, hányszor hallunk ehhez hasonló “nagy igazságokat”…? Feltétel nélküli szeretet az, hogy én fogadjam el a párom minden hülyeségét, mert aki szeret, az nem akar megváltoztatni, annak úgy vagy jó, amilyen vagy, az nem akar másnak látni, annak így kellesz, mellette önmagad lehetsz… Mekkora egy önbecsapás már ez, kérem… Legyél csak nyugodtan egy önző, magadnak való, hiú ember, és aztán csodálkozz nagyra nyitott szemekkel, hogy ugyan mi a francért vagy egyedül.
A másik: az ő párjának fel kell nőnie a feladathoz – ugyanakkor ő nem hajlandó családot alapítani. Az elvárás megvan, hogy egy nőies, családi meleget, gyengédséget, szépséget adó társra vágyik, de ő maga nem hajlandó vállalni a férfi szerepét a kapcsolatban. Sem férjként, sem apaként, sem férfiként. Hogy is vagyunk akkor az elvárások nélküli, feltétlen szeretettel már megint…? Önzetlenség? Odaadás? Párom előtérbe helyezése? Ugyan, megint csak egy kisfiú játszadozik a lehetőségekkel, és amikor cselekednie kellene, akkor visszakozik. Ronda dolog tőlem is ez a kirohanás, de vállalom. Nem ítélkezésnek szánom, hiszen számtalan hasonló helyzetet láttam már barátok, rokonok életében, s sokukat szeretem annyira, hogy egy percig sem ítélkeznék felettük.
Ők azonban legalább nem nyomták ezt az ezoblablát arról, hogy hogyan kell felnőni egy feladathoz.
“Berezeltem, érted…? Ő már látta, ahogy ugrál körülöttünk a három lurkó, meg a bundás kutya… És még csak húsz évesek sem voltunk… Én tudom, hogy örökre elpuskáztam, de teljesen teli volt a gatyám…” – na, ez őszinte érzelem.
Vagy a másik: “Tudod, én borzasztóan szeretem őt. Mindig is szeretni fogom. De képtelen vagyok együtt élni vele. Egyszerűen nem megy… Hiányzik, sokszor felhívnám, de jobban vagyunk így.” – Ő is, legalább kimondta.
Hagyjuk már a sok agyrohasztó idézetet. Hagyjuk már egymás és önmaguk hülyének nézését. Hagyjuk a sok álszent frázist és panelt, amelyből sokszor egész estére való társalgások tudnak felépülni – a semmiről. Olyan kultuszt kapott a sok üres mondat, akár korábbi rendszerek ostoba dogmái. Ugyanolyan bigottul, és hiú képmutatással harsogjuk most Osho és Coelho mondatait és tobzódunk a spirituális giccs förtelmes melléktermékeiben – miközben a feltétel nélküli szeretetről, a férfi és női szerepre való megérésről mit sem tudunk.
Buddha, Jézus, és a teljes banda meg közben egymás vállát csapkodva röhög rajtunk és véleményformáló szép művészvilágunkon reggeltől estig.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: