A nemzet gyásza hangos – a szülők gyásza néma…
Egészen meg vagyok rendülve. Valahogy ezer síkon, ezerféle kép és mondat villódzik az agyamban a felfoghatatlan buszbaleset óta – a megrázó képek, az egyre frissülő adatok, a magukba zuhant gyerekek és a gyászoló szülők képei… Amelyeknél csak az borzalmasabb, amikor egy-egy bejegyzésben újabb fotó és név kerül a 16 áldozat eddig fátyoltakarta, ködfedte alakja mellé.
Az összefogás példás, mind az olaszok, mind a magyarok részéről – láthatóan mindenki igyekszik akár egyetlen jó szóval hozzájárulni ahhoz, hogy valami egy kicsit, legalább fizikailag könnyebb legyen – sok váll van most, amelyen valóban viszonzás nélkül sírhatnak azok, akiknek ki nem tud fogyni most a könnye. Egy emberként gyászoljuk a 16 elhunytat, akik közt apa, anya, kisgyermek, kamasz és fiatalember is volt…
Mindenkinek nehéz. Azt gondolom, aki egyszer is átélte már, hogy milyen elveszíteni egy családtagot, vagy milyen érzés órákig utazva reménykedni, hogy talán mégis élhet az ő gyermeke, az tudja – s az elmúlt másfél napot összezsugorodott gyomorral élte át… Most hangosan, összekapaszkodva, nemzetként gyászolunk. Mi, magyarok. Vállalatok, hírességek, művészek, egyszerű polgárok megrendült felajánlásaitól hangos, és gyászoló képeitől fekete most a legnagyobb közösségi oldal.
A szülők gyásza azonban mély. Csendes. Néma. Aki veszített már el kisgyermeket, tudja, hogy milyen borzasztó a jelen apró virágát, éppen kinyíló kis univerzumát eltemetni… Aki veszített már el idős szülőt, rokont, tudja, milyen nehéz elengedni a szép múltat, az egykori boldog napokat, az emlékeket…
Ám aki veszített már el kamasz gyermeket, annak a fájdalma a tengernél is mélyebb lehet… Ott múltat, jelent és jövőt egyszerre temet a szülő. Szép gyermekkort, játékos szavakat, nagy mókázásokat… Az első óvodai jel, az első nap az iskolában, az első szerelem … Ahogy cseperedik a gyerkőc, úgy nyílik ki egyre tágabbra a szeme a világra, s úgy kerül egyre pontosabb fókusz a jövőre, a tervekre. S mindez egyetlen pillanat alatt foszlott most szét.
Számunkra nemsokára újabb hírek érkeznek… Szíria, hideg, hajléktalanok, olimpia, Amerika, valahol megint egy lezuhant gép, újabb áldozatok… A mi gyermekkorunk sztárjai szépen sorban távoznak majd el, s naponta akad újabb szörnyűség, amelyen fennakadhatunk, s amely befelé fordulásra késztet.
De a szülőknek, a buszbalesetben elhunyt gyerekek, fiatalok szüleinek most már minden nap egyforma lesz… Kivéve a karácsony és a mostantól elmaradó születésnapok… Nem tudok nem osztozni a fájdalmukban. Biztosan a fejüket verik a falba: “Ó, ha nem engedtem volna el…” De ez sem megoldás, hiszen nem tudhatták.
Elhunyt most kisgyermek, anya, apa, kamasz és fiatal is. 16 áldozat – velük 16 család gyászol. A 16 családban maradt talán mindenhol anya, apa, gyermek is – velük egy szívként dobban a híreket várva minden apa, anya és gyerek szíve. Nincs olyan, aki ne tudna velük érezni. Nincs olyan, akit ez a tragédia nem érintene meg.
Erősnek éreztem az elmúlt másfél nap bejegyzésrengetegét, és fotótömkelegét. De most úgy érzem, igenis legyünk mi hangosak. Az áldozatok családtagjainak hagyjuk meg a néma, hangtalan gyászt, és fejezzük ki helyettük mi azt a fájdalmat, amit nekik egyedül nem lehetne, mert nem elég rá 16 család szava. Nem tudja leírni egy fotó, egy történet, egy gyászbeszéd. Ide mindannyian kellünk. Mindenki szava fontos, mindenki képe hozzátesz a közös nagy vállhoz, és a megosztott, szétosztott fájdalommal talán egyetlen kicsi darabbal csökkenhet a gyászolók fájdalma. Igenis, mondjuk el helyettük, akik megszólalni sem tudnak most sokáig, hogy mekkora veszteség történt, adjunk hangot a gyásznak, részvétnyilvánításunk legyen valódi részvállalás a szörnyűségből…
Néma gyászuk közben legyünk mi a családok hangja.
S kérjük az Eget, hogy nekünk soha, soha, soha ne kelljen megtudnunk, hogy milyen belső űr, milyen mély gyász, milyen tehetetlen düh és kétségbeesés lakik most a családok lelkében, amely szívüket és torkukat egyformán elszorítja – a néma gyászban.