Merthát, ha nem szép az az álom, attól még ezt is én teremtem és ezt is élem…
Párkapcsolat. Baromi nagy szakértők vagyunk, az már egyszer biztos. Mindenki tudja a másik meg a harmadik párkapcsolatát kívülről nézve, hogy mekkora egy lúzer/szemétláda az a valaki, csak mert…
… mert kilép egy boldogtalan párkapcsolatból.
… mert nem lép ki egy boldogtalan párkapcsolatból.
… mert megcsalja a párját.
… mert nem a párjába szerelmes már rég, de nem tudná ott hagyni.
… mert befolyásol, vagy mert befolyásolható,
… mert mártír, vagy mert önző,
… mert gyenge, vagy mert túl domináns,
…. mert hűtlen, vagy mert mikor lesz már végre hűtlen,
… mert túl szigorú, vagy mert túl engedékeny,
… mert miért bocsát meg már megint,
… vagy éppen miért nem bocsát meg, ha annyira szereti,
… mert túl kevés, vagy mert túl sok,
… mert állandóan takarít, vagy mert soha nem takarít,
… mert állandóan csak főz vagy éppenséggel mindig csak hideg vacsora várja a párját,
… mert miért nem dolgozik, csak gyereket nevel – persze, majd a párjától várja, hogy egyedül tartsa el az egész családot?
… mert miért dolgozik gyerek mellett – ez nem is szülő, csak karrierista állat.
Milyen férfi az ilyen…? Milyen nő az ilyen…?
Hát, képzeld, éppen olyan, mint Te meg én… Te kiket ítélsz el? Hűtleneket? Rossz háziasszonyokat? Látszólag nemtörődöm, ridegnek tűnő apákat? Vagy a túlbuzgón mindent megtervezőket? A túl lazákat? A fitnessnácikat?
Vagyis pontosan olyan embereket, amilyenek mi vagyunk. Mindenkit, de komolyan, a világon mindenkit, akit ismerek, el lehet ítélni valamilyen gyenge vagy aljas vagy simlis vagy mártír tette miatt, amit a párkapcsolatában “elkövetett”. Igen, téged is.
Persze, csak ha akarod. Ha nem akarod, akkor nem muszáj. Akkor észreveheted a nem működő, de mégis küzdő párkapcsolatokban a szép emlékekért való harcot,
a felbontott kapcsolatok után a kiegyensúlyozottabb és boldogabb egykori feleket,
a túlzott igyekvésben a szeretettel teli odaadást,
az ide-oda csapódásokban a valahová tartozni vágyás tengermély magányát,
a hideg vacsikban a családra fordított több időt,
a kicsit túlságosan rendben tartott lakásban a harmóniára, tisztaságra és meghitt otthonra törekvést,
a túlzottnak tartott lazaságban egy elvárások nélküli, természetesebb életet,
az egészséges elvárásokban a mindig jobbra való törekvést, fejlődést és pozitív várakozást,
sőt, tudod, még a megcsalást is alá lehet írni, vagy legalábbis meg lehet bocsátani – és a meg nem bocsátást is el lehet fogadni.
Egészen addig, amíg egy látszólag rossznak tűnő, vagy legalábbis annak tartott döntést mégis tiszta szeretet vezet és az a törekvés, hogy legyen úgy, ahogyan mindenkinek a legjobb, addig egyszerűen nincs jogunk ítélkezni. Idealistának hangzik, és kissé együgyűnek a Jób-féle mindenbe beletörődés, vagy fogalmazzunk szebben: elfogadás. Először magam is azt gondoltam, talán meggárgyul kicsit a sok csapás alatt, de végül rájöttem, hogy csak haladt az eseményekkel. Ami jött, fogadta, ami ment, engedte. Együtt áramlott a flow-val… Élt a lehetőségeivel. Megvalósította a carpe diem felhívását… és közben arra gondolt, hogy a világ rendben van, mert minden, de minden azért történik vele, hogy neki jobb legyen…
Ismerős ez a néhány, már porrá koptatott bölcsesség? Te hányszor osztod meg egy héten? – Láthatod, nincs új a Nap alatt. De tudod, mit? Próbáljunk ki valami újat mégis: legközelebb ahelyett, hogy elítélnéd, akin tegnap csámcsogtál, kérdezd meg tőle, hogy hogy van? Hogy segíthetsz-e neki? Nevettesd meg, vagy csak beszéltesd, hadd ossza meg valakivel az érzéseit. Vagy ha egyiket sem tudod megtenni, akkor se ítéld el – ki tudja, mikor kerülsz az ő cipőjébe. Talán hamarabb, mint sejtenéd… Nyugi, csak azért vagyok ilyen magabiztos, mert velem már megtörtént! 😉
(Képek: pixabay.com, pexels.com)