Biztos te is ismered azt az érzést, amikor reggel halál kómásan épp csak mászol egyik metrótól a másikig, aztán metrótól villamosig, préselődsz a tömeggel, nemhogy könyvet, de a telefonodat sem tudod elővenni, pedig csörög, hív valaki, fel kellene venni. Kaparászol a zsebedben, ráz-rángat a villamos, mindenki rád tapad, nyomakodnak az emberek, megfulladsz a sáltól, nagykabáttól, izzadsz is alatta, de tudod, hogy ha leszállsz, rád ömlik a jéghideg, deres téli reggel. Húzza a szatyor a kezed, még mindig nincs meg a telefon, de már két perce csörög, fel kellene venni, kicsúszik a kezed a kapaszkodóból – tele a hócipőd meg az összesmindened mindennel. Végre leszállsz – és akkor látod, hogy másnak sem könnyű ez a reggel…
A megálló peronján vérzőfejű idős ember fekszik, mellette egy lány kétségbeesetten telefonál.
Én: Szia, ne haragudj, tudok segíteni? Mi történt?
Lány: Itt vártuk a villamost, és a bácsi beesett a sínek közé. Egy másik lánnyal szedtük ki a peronra, de azóta nem mertük mozgatni. Vérzik is a feje, beütötte a sínek közé. Hívtam már a mentőket, de sehol senki, és azóta az a lány is elment…
Én: Huh, szegény tényleg nem néz ki túl jól. Hogy tetszik lenni?
Bácsi: Én… én… beestem…
Én: Igen, tudjuk, mindjárt jön a segítség. Úton vannak a mentők…
Bácsi: Én… köszö… köszö…
Lány: Mi a csudát csináljunk? Baromi hideg van…
Én: Nem tudom.. Hol lehet már a mentő…
Lila kabátos nő: Hívtak mentőt? Mi a baj?
Lány: Beesett a bácsi a sínek közé. Igen, már várjuk a mentőt, de egyelőre semmi hír.
Lila kabátos nő: Hát, jó, reméljük gyorsan ideérnek. Nem részeg az.. úr…?
Szövetkabátos férfi: Hívjunk mentőt? Kell segítség?
Lány: Köszönjük, már hívtunk, épp várjuk őket.
Fiatal lány: De ha kell, én szívesen hívok mentőt.
Én: Köszi, tényleg, már hívtuk őket. Már csak várjuk, hogy ideérjenek.
Fiatal lány: Hát, jó, de szóljatok, ha kell valami…
Én: Hát, mondjuk a mentő.
Lány: Ne tessék mozogni, ha nehéz. Rosszul tetszik lenni?
Bácsi: É…én… nem tudom…
Lány: Tessék várni nyugodtan, idetesszük ezt a sapkát a feje alá… Lassan csak ideér már az a mentő.
Én: Nézd csak, ott jön egy betegszállító. Szerinted tudnak segíteni?
Lány: Nem tudom, de egy próbát megér. Kérem, kérem! Itt rosszul lett egy bácsi, beesett a sínek közé, nem tud felállni.
Betegszállító menet közben: Hát…mentőt hívtak már?
Lány: Igen, már negyed órája, de sehol senki.
Betegszállító: Hát, sajnos ez egy másik cég. Nem hozzánk tartozik.
Én: Elmentek?
Lány: El. Azt mondják, nem hozzájuk tartozik.
Én: Ezt nem mondod komolyan! Meg sem nézik?
Lány: Nem.
Szemüveges pasi: Segítsünk?
Lány: Hát, köszönjük, egy mentő jól jönne.
Szemüveges: Hívjunk? Nem hívtak még mentőt?
Én: De igen, csak negyed óra alatt semmi.
Szemüveges: Nem lehet, hogy csak részeg?
Idősebb nő kötött sapkában: Én szívesen hívok, szerintem mentő kellene a bácsihoz.
Szemüveges: Igen, már hívtak, azt mondja a hölgy, de még nem ért ide.
Idősebb nő: Hogyhogy? Hát itt a közelben, a Cs. utcánál a mentőállomás.
Lány: Igen, tudjuk. Szerintem felhívom őket még egyszer. Halló, én vagyok ismét, rövid idővel ezelőtt telefonáltam, Budapesten az X útnál a ZS utcai megállónál beesett egy bácsi a sínek közé. Igen, igen. Igen, az vagyok. Nagyon várjuk a mentőt, mert már több, mint húsz perc eltelt, és nem néz ki jól szegény. Úton vannak már? Hát, azt nem tudom. Elég nehezen beszél. Igen. Igen. Értem. Hát akkor várunk tovább.
Szemüveges: Mit mondott?
Három középkorú nő: Baj van? Nagy a baj? Hívjunk mentőt?
Én: Köszönjük, már hívtunk.
Lány: Most hívtuk másodszorra. Annyit mondott a központos, hogy megsürgeti.
Hippi srác: Ha kell, szívese felsegítem a bácsit, ha nem bírjátok el. Nem lenne jobb neki a padon?
Lány: Nem tudjuk…? Nagyon beverte a fejét, vérzik… agyrázkódása is lehet, meg ki tudja, a nyaka nem sérült-e . Igazából fogalmam sincs mit csináljak. Ráadásul el is kések.
Én: Azon már én is túl vagyok. De most már mindegy, várok veled, mert mindenki más elmegy..
Hippi srác: Hát, akkor… béke. És kitartás!
Én: Köszi. Csak meg ne kérdezd, hogy hívtunk-e mentőt, lécci.
Harmadik villamos is befut. Vezetője készségesen, izgatottan ugrik le – eddig ő az első villamosvezető, akinek eszébe jut. De ha megkérdezi, hogy hívtunk-e mentőt, esküszöm, megütöm…
Villamosvezető: Jó napot kívánok! Rosszul lett az úr? Hívjunk mentőt?
Lány: Köszönjük, már hívtunk. Csak húsz perc alatt nem sikerült ideérnie.
Villamosvezető: Hú, az nagyon sok… akkor ha hívtak, akkor csak várni tudnak, sajnos.
Én: Igen. Azért köszönjük szépen.
Villamosvezető: Nincs mit igazán.
Na, jó, nem ütöttem meg, mert köszönt. És cuki volt.
Szövetkabátos jóképű fickó: Segíthetek? Hívjunk mentőt? – na, ezt megütöm, több a parfüm rajta, mint az eddigi összes nőn.
Én: Köszönjük, de csak várni tudunk, már kétszer hívtuk a mentőket.
Szövetkabátos férfi: És nem jöttek?
Én: (“de, bazzeg, jöttek, csak még beültek egyet kávézni”) Nem, sajnos nem értek még ide.
Többen nézelődnek, aggódva, tágra nyílt szemekkel, udvariasan lépik át a bácsi kezét, fejét, kinek hogy jön ki a lépés – szerencsétlennek elege ehet már a fagyott földből, a csupa egyforma értelmetlen kérdésből és a kutyaszaros lábakból maga körül.
Én: Felhívom őket én is – ilyen a világon nincs, hogy 25 perc alatt nem ér ki egy mentő, hát, nem egy tanyán vagyunk a világ végén, itt van 5 percre az állomás.
Fehérkabátos nő: Hívtak mentőt?
Én: Igen, de most felhívom őket harmadszorra is .
Fehérkabátos nő: Addig szólok itt a rendelőben, itt van egy sztk, már elmúlt 8 óra, biztos tudunk szólni valakinek.
Végre egy épkézláb ötlet…
Én: Hallo, itt XY beszél, Budapest, X. úton, a ZS utcai villamosmegállóban összeesett egy úr, a sínek közül szedtük ki…. Nem tudom… Nem tud mozogni, vérzik a feje. Már kétszer hívtunk mentőt, érdeklődni szeretnék, hogy mikor érnek ide.
Mentőállomás: Megnézem.
Én: Köszönöm.
Mentőállomás: Hát, nézze, már úton vannak, az biztos.
Én: Az előbb is ezt mondták, és annak már 10 perce, meg húsz perce. Úgy nagyjából mikorra várhatjuk, hogy megérkeznek.
Mentőállomás: Háttt, jóslásból még nem vizsgáztam, ugye. De ahogy nézem, már ott kellene lenniük.
Én: Értem. Hát, akkor várunk tovább. Köszönöm szépen a segítségét
Mentőállomás: Kérem. Viszhall.
Én: Viszont hallásra.
Lány: Mit mondtak?
Én: Hogy már itt kellene lennie a mentőnek
Lány: Hát, igen, már fél órája várunk. És nagyon hideg lehet a föld a bácsinak…
Befut az ötödik villamos. Közben minden elinduló és fékező villamos zajára azt hisszük, sziréna, reménykedve kapjuk fel a fejünket, de hiába.
Fehérkabátos nő: Megérkezett a doktornő!
Lány: Ó, köszönjük!
Doktornő: Jó napot! Mi történt?
Lány: Beesett a sínek közé, vérzik a feje.
Doktornő: Hívtak mentőt?
Én: Igen, most már háromszor is.
Doktornő: És?
Én: És várjuk azóta is.
Doktornő a bácsihoz: Jó napot kívánok! Tud mozogni? Magánál vannak az igazolványai?
Bácsi: Én…éééé…én…
Doktornő a bácsihoz: Korábban is ilyen nehezen beszélt? Tudja mozgatni a kezét?
Doktornő felénk: Hát, sajnos én sem tudok tenni semmit, a rendelőig elvinni nem tudjuk, nem bírjuk el, sajnos, de küldök egy nővérrel egy takarót, az is több, mint a semmi, legalább ne fagyjon meg szerencsétlen bácsi. Mozgatni én sem merem – nem is tudom egyedül…
A surrogó autók és villamosok megszokott zajában alig tűnik fel a valódi sziréna hangja,
Na, csak megérkeztek. Ezt nem hiszem el, fél óra várakozás után.. Persze, gondolom, mindenhová kellettek – biztos vagyok benne, hogy nem pihentek, csak kétségbeejtő volt ez a tehetetlen várakozás.
Mentőorvos: Jó napot kívánok, mi történt…?
Végül elvitték. Mi pedig megnyugodva mehettünk dolgozni – átfagytunk, reszkettünk, de nem hagytuk cserben a bácsit. Tanulság: semmi extra, csak emberek maradtunk.
(Képek: pixabay.com)