Szeml-élet-váltás

Te is hajlamos vagy puszta jószándékból beleszólni mások életébe? Csupán segítő kedvességgel, szeretetteli odafordulással akár bele is tiporni mások érzéseibe, gondolván, majd milyen jól segítesz neki, hadd legyen neki is ugyanolyan jó, mint neked…? Mármint, mennyire…? Miért, neked milyen jó? Neked mi tökéletes? Tényleg minden ízében azt az életet éled amit másnak is bármikor odaadnál – annyira önmagad vagy, amennyire a gyerekednek próbálod megtanítani és kifelé mutatni…? És, ha egy másik út a jó? Vagy ha több jó út is van…? 

Mostanában többször találkoztunk Művész barátunkkal, akivel mindig örömmel beszélgetünk, hiszen különleges jellemének, egyedi, szabad életstílusának és valóban megélt, megtapasztalt bölcsességeinek köszönhetően sok kérdésben kaptunk már új perspektívát, más irányt, érdekes választ – és számos új kérdést. Művész, mint neve is mutatja, valódi bohém, a szó mind lelki, mind fizikai jellemzőivel: külsejét látva éppoly könnyen beteszed a szakállas, rosszfiúszemű artisztok közé, ahogyan éles meglátásai és villanásnyi bölcsességei alapján. Tehetsége elvitathatatlan, ezt bizonyítandó meg is él munkája gyümölcséből, az általa készített tárgyak minden hasonló kategóriájú alkotás közt is egyből kiviláglanak, egyértelműen jelezve, hogy ki keze által bújtak ki az anyagból és lettek azzá, akit magad előtt látsz.

Annyiszor gondoltam már rá abban a poros műhelyben, hogy mennyivel többre lehetne hivatott, mennyivel többet kaphatna, mennyivel jobb körülmények közt élhetne – csak nyújtaná már ki a kezét érte, venné elő a jobbik eszét és a bohém szabadság csak egyetlen szeletét áldozná be azért a biztonságért, amit mondjuk az otthon, a család állandósága adhatna neki. 

Persze, egy ideig, amíg új volt az ismeretség, addig nem szóltam bele, legelőször a Kicsi volt köztünk, aki megjegyezte, hogy “nem tesz jót neked ez a nagy por itt a műhelyben, azért köhögsz úgy!” – s azóta is ahányszor csak találkoznak, mindig aggódva lesi Művész egészségügyi állapotát. Ő persze ölbe kapja a Kicsit, vagy mesél neki egy Babócát, vagy csak susmorog neki valami egészen távoli, vikingek vagy ókori görögök ismerte elfeledett nyelven, amit csak ők értenek. Érdekes és annyira igazi, ahogyan a Kicsi egyből meglátta a torzonborz külső mögött a valódi belsőt és határtalan bizalommal fordul felé az első perctől mióta csak ismerik egymást. Azt gondolom, ebben igen nagy szerepe van annak, hogy Művész, ahogyan maga vagy mások felett, úgy a gyerekek és Kicsi felett sem ítélkezik, elfogadja teljes egészében olyannak, amilyen, nem javítgatja, nem szól rá, csak játszik és beszélget vele. Nyilván nem is az ő feladata a nevelés,  de azt gondolom ezt a fajta feltétel nélküli elfogadást és megengedő bizalmat sokan megtanulhatnánk tőle (bár meg lehetne tanulni…).

A Kicsi persze, imádja, és sokat foglalkozik vele a találkozásaink között is – jól ráérzett veleszületett törődő, mindenkit óvni akaró kis lelkével, hogy azért lenne itt min javítani. Igenis, miért nem gondolkodik el azon valaki negyven felett, hogy családdal éljen, tartósan, és tiszta műhelyben dolgozzon, és rendezett érzelmekkel, stabil férfierőt képviseljen lélekben is… Ez biztosan még előbbre vinné őt, és pikk-pakk megteremthetne jómódot, magasabb életszínvonalat… Már épp a nyelvemen volt egy beszélgetésünk során, hogy előhozom, és afféle álszent jótündérként eléje tárom a Titkot, meg a “ha igazán akarod, akkor megdolgozol érte, akkor sikerülni fog”-blablát, hiszen hadd legyen jó neki is… Aztán végül nem mondtam ki. Megtartottam. Az összes jótanácsot, az összes jól kidolgozott tervet a stabilabb munkához meg a jól működő párkapcsolathoz… Mert rájöttem, hogy Művész valójában boldog.

Határtalanul, szabadon, igazán, minden kötöttségektől – és ami igazán, de igazán fontos (a napokban jöttem csak rá, hogy milyen nagyon), hogy megbánás, bűntudat és visszafordítási kényszerek, “bárcsak”-ok és “bezzeg”-ek nélkül éli az életét, úgy, ahogyan ő élni akarja.

Akit szeret, azt ott és akkor valóban szereti. Törődéssel, szerelemmel, bókokkal fordul felé – akkor is, ha egy hétig, akkor is, ha több évig tart.

Linknek tűnik – pedig valójában csak megtanulta, hogy az igazán fontos feladatokra és emberekre koncentráljon.

És igen, talán nem klasszikus családban neveli a gyermekét, de biztos vagyok benne, hogy bármikor tűzbe menne érte.

A megakadt mondatot jó ideig visszatartottam, közel másfél évig nem tettem fel neki egy kérdést sem arról, hogy miért nem él így vagy úgy… Nekünk olyan szempontból mindegy, hogy úgy is a barátunk, ha porban dolgozik, meg úgy is az lenne, ha palotában fogadna. Kevés ennyire meg nem alkuvó, nemcsak mimikri őszinteségben élő embert ismerek. 

Emellett tőle hallottam az egyik legérdekesebb kérdést az elmúlt hetekben, amely változtatási szándékomra való elegáns visszavágásával még inkább meg tudta mutatni lelke mélységeit. 

Merthát, csak nem bírtam magammal, és végül mégis elkezdtem a magam köntörfalazással és kerülőutakon felépített kis módján eljutni odáig, hogy akar-e valamit kezdeni ebben az életben, valami komolynak mondott és stabilnak tartott dolgot – gondoltam, én majd jól megmondom a tutit, Művészkém, neked meg “mások által szépnek mondott életed lesz”… Mert muszáj nekem folyton hősködni és életeket megmenteni…

Én: Azért jó lenne végre tisztába kerülni azzal hogy minek vagyunk itt, nem?

Ő: Igen, ez a világ egyik legfontosabb kérdése. Miért, szerinted mi a válasz erre a kérdésre?

Én: Hát, egyéb sok-sok más mellett az egyik legfontosabb, hogy fejlődjünk, előbbre jussunk, többek legyünk.

Ő: Hát, látod, ez elég nagy önbecsapás, átverés… Szerinted tényleg van fejlődés?

Én: Persze, hiszen a párkapcsolatunkban is, ahogy összecsiszolódunk… Tudod, én azokat  az új tudásokat, tapasztalatokat csomó mindenben fel tudom használni. Hálás is vagyok Páromnak, hogy együtt fejlődünk, tanulunk egymástól.

Ő: Ugyan már… ez is mekkora önáltatás… nem valódi. Szerintem nincs valódi fejlődés. Most komolyan…! Ha feltételezzük hogy tényleg odafentről érkezünk a teremtő energia által kreálva, végtelen tudással és ezernyi korábbi élet tapasztalatával, akkor mi a francnak akarnánk itt bármit is megtanulni? Mit kell még egyáltalán megtanulnunk? Szerinted…? Szerintem jók vagyunk, jól vagyunk így. Más a dolgunk, más a megoldás.

Én: Valamiért mégiscsak itt vagyunk – talán emlékezni jöttünk.

Ő: Na, ez nem rossz. De mire?

Azóta is sokat töprengek ezen a beszélgetésen…  Mert valóban: ha feltételezzük azt, amiben magam is leginkább hiszek, hogy nem majmoktól hanem csillagfényből és örök lélekkel születtünk, akkor mit akarhatunk itt…? És ha tényleg emlékezni jöttünk ide,  honnan tudod, hogy még keresned kell azt az emléket, aminek a felkutatása a feladatod? Hátha már régesrég megtaláltad? Hátha már rég el is hagytad? Vagy épp ott van veled, de nem hiszed el, hogy ezt kerested… Legyen az párkapcsolat, család, karrier, hivatás, egyetlen mondat egyetlen embertől, vagy valakivel való furcsa, érthetetlen találkozás, ami után érzed, az életed már soha nem lesz a régi – akkor sem, ha soha többé nem látod őt.

Hm… nekem erről szól most az advent, a várakozás, hogy magamban körbenézzek kicsit, hol találom meg azt a keresnivaló kincset…. És neked miről szól…?

(Képek: pixabay.com)