Tudod, hogy mennyi 730 gramm? Mondjuk akkora, mint egy 6 hetes kiskutya… Esetleg, mint egy női táska – üresen. Gyakorlatilag még annyi sincs, mint egy házi jellegű, vasárnapig friss kenyér súlya. Persze én pontosan tudom, hogy mennyi 730 gramm: éppen akkora, mint a Kicsi volt újszülött korában. Ekkora súllyal és 32 cm-es hosszúsággal jött világra a kislányom majdnem napra pontosan hat évvel ezelőtt. Tudom, nekem is hiányérzetem volt, amikor a 730 előtt nem láttam egy hármast, vagy legalább egy kettest, de 24 hétre született babáknál ez nem is igen jellemző…
Amikor először megláttam őt, csak arra tudtam gondolni, hogy csodálatos érzés, hogy él, létezik, van, megszületett, és hogy én vagyok a legboldogabb anyuka a világon. Néhány másodpercig láttam csupán két kalimpáló karját, és hallottam, ahogy vékonyka hangján jelezte, hogy akármilyen picike, ő bizony akkor is megérkezett. A szülőszobáról egyenesen a koraszülött intenzív osztályra került, ahol orvosok és nővérek szakszerű kezelése mellett hónapokon át növekedett szerető gondoskodással körülvéve. A PIC-en töltött 3 hónap alatt igen sokat tapasztaltam és hallottam a Kicsi mellett. Láttam őt soványan, láttam csövekkel felszerelve, amikor egyszerre kapott vért, infúziót és oxigént. Megtanultam, hogy mikor, miért, és hogyan sípol az inkubátor. Hogy melyik hangtól nem kell félni, s hogy milyen az, amikor kiküldenek mindenkit a kórteremből, mert éppen az én babámhoz riasztja az orvost a műszer.
Átéltem, hogy milyen csoda is valójában már magában az, amikor hetekkel a születése után végre a karomban tarthattam őt.
Átéltem a gyötrelmet, a fizikai-lelki kínt azokban a percekben, amikor a szemem láttára kellett újraéleszteni őt – és egy percre azt hittem, elveszíthetem.
Aztán újra és újra megtanultam várni, a magam türelmetlen jellemét türelemre oktatni, és örülni minden egyes negyed vagy félórának, amit együtt tölthettünk.
Megtanultam, hogy nincs az a kevés mennyiség, aminek ne tudnék örülni, ha végre grammonként többet evett, és szó szerint grammonként hízott, növekedett.
Láttam, milyen elképesztő csoda, ahogyan egy kicsi emberke 24 hetes korától növekszik – és bár nem kívántam volna látni, hiszen ekkor még bőven a hasamban lett volna a helye, mégis örömmel szemléltem, ahogy minden nappal egyre nagyobb volt, ügyesebb, erősebb…
Az itt dolgozó orvosoktól többek között azt is megtanultam, hogy hogyan lehet egy kevésbé jó hírt úgy közölni, hogy a szülőkben megmaradjon a remény, s hogy szülőként hogyan lehet ezekből a hírekből a maximális mértékű pozitív információt kiszűrni, és örülni minden együtt töltött percnek.
És azt, hogy minden eszközhiány és látható nehézség ellenére is el lehet hinni, hogy a babák itt valóban a lehető legjobb helyen vannak (anya pocakját leszámítva), és a világon mindent megkapnak, amit csak lehetséges megadni nekik. S végül azt is, hogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy bízunk. Bízunk az orvosokban, s legfőképpen bízunk a 730 grammnyi életerőben, a kisbabánkban, akin az első perctől kezdve látszott, hogy ő bizony élni, tenni érkezett ide, kit érdekelnek centik és grammok.
Neki aztán már akkor sem lehetett megmondani, hogy mi lenne jó, vagy mit hogyan kellene csinálni, mindenről határozott elképzelése volt: ha nem akart, nem evett, ha jókedve volt, nevetett, és ha nem tetszett a plusz oxigén, akkor nem tűrte – helyette aprócska kezével megfogta a lélegeztető géphez kapcsolt tubust, és kitépte az orrából. Aztán, amikor már magától szuszoghatott, megnyugodott. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mekkora erő kellett ehhez a művelethez, de tény, hogy a cső 8,5 cm mélyen volt a torkában. S három ragasztószalag rögzítette az orrához…
730 grammnyi élet, erő, és energia. Lelkesedés az életért, küzdelem a következő napért, öröm a legapróbb sikerek fölött is. Ezzel a néhány szóval nem csupán a Kicsit, hanem a PIC osztály minden dolgozóját is jellemeztem, akik erejüket és lehetőségeiket meghaladva harcoltak, és ahogy én tudom, harcolnak azóta is a koraszülött intenzív osztályon növekvő apróságokért, bátorítják a szülőket, és együtt örülnek velük minden pillanatban. Az elmúlt években számtalan csodát láttak már a PIC-osztály orvosai és nővérei, s látnak a mai napig is, hiszen ezek a csepp emberkék bátran és ellentmondást nem tűrően tudnak küzdeni magukért! Megrendítő komolysággal koncentrálnak minden levegővételre, s mégis, már ekkora korban is tudnak mosolyogni, sőt, hatalmasakat vigyorogni magukban!
Napközben kúsznak-másznak az inkubátorban, persze csak milliméterenként araszolva, sok baba szinte feltapad az „kockapocak” oldalára, amikor az anyukája beszél hozzá. A Kicsi is már egészen korán saját szokásokat alakított ki: róla mindenki tudta, hogy csak akkor érzi jól magát, ha eljut valamelyik sarokba, és ott betámaszthatja a fejecskéjét. Ezt is az orvosok és nővérek mesélték, akik folyamatosan figyelik, forgatják, dajkálják a babákat, és ha sír valamelyik picurka, akkor gyengéd hangon, türelmesen nyugtatják meg őt. Közben pedig megszerelnek egy rosszul működő inkubátort, és átszervezik a bent lévő telt osztályt úgy, hogy még egy baba beférjen, akinek szüksége van az ellátásra. Itt nincs olyan, hogy nem lehet.
Amikor várandós lettem, egy olyan kórházban terveztük a szülést, amelynek nincs koraszülött osztálya. Egyrészt ez esett volna hozzánk a legközelebb, másrészt el sem tudtam volna képzelni, hogy így alakulnak az események, s PIC-babák leszünk. Sosem vágytam rá, hogy tudjam, hogy mi az a pulzoxyméter és hogyan működik, hogy tudjam, hogy hogyan táplálnak egy koraszülött babát, de legfőképp arra nem vágytam, hogy tudjam, milyen nehéz helyzetben küzdenek a bébikért az osztály lelkiismeretes, odaadó orvosai és nővérei.
Úgy érzem, egy egész élet alatt sem tudnám meghálálni nekik azt a rengeteg törődést, szeretetet és odafigyelést, amelyet kaptunk/kapunk tőlük. Azért, természetesen nem egy szimpla köszönömmel búcsúztam, amikor a Kicsit végre hazavihettük, és azóta is élek a lehetőséggel, ahogyan most itt is, és felhívom rájuk mindenki figyelmét, aki olvassa a bejegyzésemet: vegyük észre, hogy micsoda elképesztő munkán és szívből-lélekből jövő elkötelezettségen múlik, hogy lesz-e 730 grammból három és fél kiló, majd még több! Hogy értékeljük jobban azokat, akik ezeket a csepp emberkéket napról napra táplálják, gyógyítják, erősítik – éjjel-nappal folyamatos készültségben.
Régi mondás, hogy „sok kicsi sokra megy”: sejtekből grammonként növekszik a babánk, ha szerencsések vagyunk, akkor végig a pocakban, de ha kevésbé vagyunk szerencsések, akkor végig olyan gondos és szerető törődés körében, ahogyan a Kicsi is növekedett. Sokan értetlenül állnak azelőtt, hogy minek ekkora energiát fektetni egy akkora baba életben tartásába és fejlődésének segítésébe, aki látszólag sokkal kisebb, és ránézésre talán kevésbé életképes, mint az időre született babák. Akik így látják, nem élték végig a mi első hónapunkat. Nem haragszom rájuk, és örülök, hogy nem mentek át azon, amin mi. Mégsem cserélném el egy percét sem annak a csodának, aminek részese lehettem, s csak arra tudok gondolni, hogy a koraszülöttek megmentése nélkül most nem csak a Kicsi fantasztikus személyiségével lennénk szegényebbek, de soha nem ismerhettük volna meg Newton törvényeit, nem idézhetnénk Voltaire és Goethe szavait, nem töprenghetnénk Picasso képein, nem tudhatnánk, hogy mi van Marilyn Monroe szoknyája alatt, és nem dúdolhatnánk Vivaldi Négy évszakját. No meg, azt sem tudhatnánk Einsteintől, hogy a világon minden, de minden relatív. Az is, hogy kinek milyen az ideális szülés, milyen a legtökéletesebb baba, a legjobb anyaság – boldog vagyok, hogy mindezt megtapasztalhattam, és ilyennek éltem meg, mégha ki is lógunk a sorból egy ilyen előtörténettel. 🙂
(képek: gendiagnosztika.hu, gettyimages.com, koraszulott.com)