Az elmúlt bő fél évben többször is alkalmunk volt a Kicsivel tesztelni az egészségügy gyermekosztályait, és legnagyobb meglepetésemre azt kell mondjam, hogy inkább pozitív, mint negatív tapasztalatokkal gazdagodtunk – főként annak tükrében, hogy rettegünk mindenfajta kórháztól, ahol korábbi alkalmakkor csak még több fertőzéssel és bacival értünk haza, mint amivel bementünk. Persze, azért a világot megváltani nem lehet, nem a színvonal és az eszközpark lett teljesebb, hanem az emberi tényező volt erős mindhárom esetben, bár ha jobban belegondolunk, mindig az határozza meg, hogy miként gondolunk vissza egy-egy emlékre, főként, ha az alapvetően nem a kellemes kategóriából indul.
No, de mielőtt végképp elindulnék a “lehet, hogy mégsem volt jó, hanem inkább borzalmas” nyomvonalán, inkább nézzük, hogy milyen pozitív nüanszokat tudtunk találni a nyomasztó kórházi mindennapokban!
Az első epizód még tavasszal történt, amikor a Kicsi már annyira dártvéderül tudott csak beszélni a folyton bedugult orrával, hogy a szakorvossal úgy döntöttünk, jobban jár, ha kivesszük az orrmanduláját. Megbeszéltük az időpontot, meg a dolgok menetét, adott napon be is jelentkeztünk számos plüssállattal, mesekönyvvel és anyának is némi olvasnivalóval felszerelkezve. Becsekkolás a fül-orr-gégészeten, eligazítás, a műtét utáni életről és tanácsokról szóló NYOMTATOTT tájékoztatók hónunk alá csapása, majd KÉTÁGYAS szobák elfoglalása. Mikor megláttam, hogy a szobához külön fürdőszoba tartozik, azt hittem, a mennyben járunk – aztán, mikor felkapcsoltam a villanyt, és láttam, hogy minden rozsdás és penészes, akkor már kicsit visszatértem 2016-ba Budapestre, de úgy voltam vele, hogy akkor sem hatan-nyolcan zsúfolódunk egy szobában, ez is valami.
Az ártatlanul várakozó kiskorúakat percre pontosan akkor vitték műteni, ahogy megbeszéltük, s mind az altatásnál, mind az ébredésnél jelen lehettek az anyukák, hogy a pindúrok még kevésbé ijedjenek meg. Az már más kérdés, hogy mikor benyomták egyszem gyermekemnek az altatót, ő meg egy fél percen belül félrenyaklott fejjel ájult bele az ápoló kezébe, akkor nagyjából 3.14 másodperc alatt váltam támogató hős anyából savófehéren reszkető kocsonyává… Tudom, nem egy agyműtét volt, de ha a Kicsi ilyen védtelen, akkor mindig elgyengülök, mikor nem látja. Meg ha vérzik. Annak a vérnek egyszerűen ott bent a gyerekben van a helye, és kész. Nem bírom, ha vérzik, na.
Persze, nagy mázlim van, hogy egy nap alatt ebben is fejlődhettem, hála a Teremtőnek, mert a Kicsi nem igazán gondolta úgy, hogy ő felébredne, úgyhogy még fél órát agyusztáltuk az őrzőben, miközben hol az orrán, hol a száján, hol egyszerre mindkettőn gurgulázott felfelé több, kevesebb vér a friss műtét után… Komolyan mondom, mióta a szemem előtt élesztették újra még réges-régen (de ezek szerint mégsem elég régen), azóta nem tűröm túl jól a kisujján esett, kétmilliméteresnél nagyobb bibik látványát… De, ahogy kell, aztán felébredt, délben már ivott, este már evett, másnapra meghirdették dicső távozásunkat. A hatlovas hintón érkező herceget – alias Párom – délelőttre kérettem oda, gondoltam, mire túl leszünk a kontrollon, meg a zárójelentés elkészül, jó ha ebédre hazaérünk. Hát, bakker: kilencre nemhogy a kórházon kívül, de már a lakáson belül voltunk! Úgy ment minden, ahogy még életemben nem láttam: papírok előkészítve, doki már fél nyolckor frissen-fitten tanácsokat osztott és matricákat, nővérke kezünkben nyomta a tudnivalókat és a zárót, és ágyő! Nem mondom, hogy a helyzetet ajánlom, de ha jó fül-orr-gégészt kerestek, tudok egyet! 🙂
A másik eset nyáron történt, amikor, ugye, annak rendje és módja szerint úgy nőnek a gyermekek, mintha húznák őket – hát, megnyúlt a Kicsi is, nőtt vagy 7 centit két hónap alatt, és szerintem mind a combjában nyúlt. Aminek nemcsak az lett a következménye, hogy úgy nézett ki, mint egy rózsaszín ruhás, flitteres szúnyog, hanem az is, hogy hetekig fájlalta a lábait. A Mamától tanult drámai nyögésekkel és fájdalmas arccal kiegészítve igazán szívszaggató látvány, pláne, ha több hétig tart ez az állapot, és már sem fagyi, sem csillámló egyszarvú nem tudja enyhíteni… Gyerekorvos ránk néz, rólam már rég tudja, hogy parás elsőgyermekes édesanya lévén képes vagyok egy szúnyogcsípéssel is bevinni – a Kicsi meg legalább annyira élvezi az orvosok figyelmét, mint a hetven év feletti korosztály (szuper sztk-nagyi lesz belőle, azt már most látom…), úgyhogy elsőre nem igazán tudta, hogy mit tegyen, aztán végül csak kibökte: sebészet.
Na, mondom magamban, szerencsétlen Kicsi, most kiábrándul a fehér köpenyes haverjaiból egy életre. Meg én is, mivel a gyermeksebészeten cirka 4-6 óra a várakozási idő egy szimpla hétköznap… Átballagunk, regisztrálunk, név szerint szólítják kábé 10 perc után. Hm… semmi veszekedés és hajtépés azért, hogy sorra kerüljünk…? Ez nagyon új! Vizsgálat: semmit nem találnak – menjünk tovább ultrahangra. F@sza, na, ott tényleg eltöltjük a nyár hátralévő részét… De bizalmatlanságom ismét megszégyenült: újabb 10 perc elteltével ismét név szerint hívtak be minket, vizsgálat türelmesen, lassan, körültekintően zajlik, s közben végig magyarázza a doktornő, hogy mit látunk, mit nem, és végül tanácsot is ad, hogy mire érdemes figyelni növésben lévő, hosszú, pálcikavégtagú kiskorúaknál. Kész voltam.
De az abszolút kedvencem alig pár hete történt, amikor az ovis létszám teljessé vált a csoportban, és elkezdték cserélgetni egymással a kicsinyek a bacilustelepeiket, minek következtében a Kicsi másfél hétre teljesen kidőlt. Nem tudom, ki hozhatta ezt a bazi erős “készletet”, de minket felnőtteket is rendesen taccsra vágott – a Kicsi meg egyenesen ijesztően nézett ki. A négy napos hosszú hétvége előtt akkorára dagadtak a nyirokcsomói, hogy konkrétan eltűnt a nyaka. Irgalmatlanul betojtam. Persze, mikor vettem volna észre a vásárlás-rohanás-főzzünk-mossunk pénteken közepén, ha nem este fél nyolckor, mikor letekertem róla a sálat…?
Egyből hívom a gyerekorvost, ő meg mit tudott volna mondani: “Persze, hozza be, anyuka, az a biztos…” – hallottam a hangján, hogy így most már tuti nem éri el a nyolcas buszt/az esti színházat/az unokája szülinapját, vagy nem tudom, de iszonyúan örültem, hogy nem rázott le, rohantam is a Kicsit magam után lobogtatva az októberi permetező esőben – ő mondjuk imádja, mert ilyenkor minden csillog, és szerinte gyémántok potyognak ránk… Hiába, anyja lánya!
Megérkezünk a dokihoz, kihámozom a triplára dagadt nyakú gyermeket a ruhagombolyagból – nyugtázom az orvos meglepett arcán és kidülledt szemein, hogy nem én voltam a fostos, tudatlan, elsőgyermekes, aztán, persze, ugyanúgy a jól bevált recepttel mentünk haza: “sok folyadék, c vitamin, ágynyugalom”. A takarítók már vasvillaszemekkel meredtek ránk, míg öltöztünk – meg is értettem, sűrűn exkuzáltam magam a doktornő és asszisztense előtt, hogy így megijedtünk. “Nem baj, no, Édesanya, hát azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Tudja, én is behoztam volna a maga helyében.” – És tudjátok, olyan őszinte, kedves törődéssel mondta ezt, hogy egy percig sem éreztem, hogy már valószínűleg ezer másik anyukát nyugtathatott így. Inkább csak az maradt meg bennem, hogy bármilyen fáradt is valaki, bármennyire péntek este nyolc óra is van, ha arra tett esküt, hogy gyógyít és segít, akkor gyógyít és segít munkaidő után is, nemcsak fizikailag, de lelkileg is, és nemcsak gyerekeket, de felnőtteket is…
Hát, egyszerű, pici sztorik, de nekünk mindben volt egy kis plusz, egy kis több, egy kis jobb…