Elfogadtam, hogy…

Kissé nehéz volt beismerni, de most már magam is látom, hogy nagyon sokáig buborékban éltem: egy színes, sikeres, szépen fejlődő magam-világában, amely néhány éve kipukkadt, és én csak zuhantam, amíg meg nem tudtam kapaszkodni a két kezemmel és ismét el tudtam kezdeni felépíteni egy újabb világot. Ezúttal nincs buborék, most albérlet van és gyűjtés és meg kellett tanulni főzni is és kazánt újraindítani, ha muszáj – és igen, meg kellett tanulni segítséget kérni és elfogadni is. Mit fogadtam még el az elmúlt idők alatt….?

Elfogadtam, hogy emberek érkeznek és távoznak az életünkben és sokszor olyan nyomot hagynak, amit soha nem fogunk tudni kitörölni.

Elfogadtam, hogy nem mindenki jó. És hiába indulok ki a magam jószándékú személyiségéből, attól még sokan nem változnak meg egy-egy szívesség vagy jószívű odafigyelés után.

Elfogadtam, hogy ezt nem is szabad elvárni.

Elfogadtam azt is, hogy aki nem nekem kedvez, az nem feltétlenül rossz vagy gonosz ember. Egyszerűen dönt, és a döntése, bármennyire is akarom, nem minden esetben felém hajlik.

Elfogadtam, hogy én is dönthetek rosszul, és igenis, vannak olyan döntések az életben, amelyeket szeretnénk megváltoztatni. Azt gondolom, hogy az első ilyen szívvel-lélekkel megbánt, de visszafordíthatatlan döntéstől számítható a felnőtté válás.

Elfogadtam, hogy nekem is lehetnek kudarcaim – gyerekként elég mély és erős teljesítménykényszer alakult ki nálam, amely felnőttként is kísér, ám hiába a maximalizmusra és precizitásra való törekvés, én sem vagyok mindenható, hibázom.

Elfogadtam, megismertem és megbarátkoztam emberi gyengeségeimmel. Türelmetlenségemben megtanultam várni. Határozatlanságomat és végtelenségig való mérlegelésemet rövidebb döntéshozási folyamatra cseréltem. Kevesebbet beszéltek, helyette többet írok.

Elfogadtam, hogy mindig lehet és van hová fejlődni – szeretek tanulni.

Elfogadtam, hogy a párom is ember: esendő, tele gyengeségekkel, és saját feladatokkal, saját fejlődési úttal. Társa próbálok lenni ebben  a folyamatban, nem ítélkező bírája vagy tanítója.

Elfogadtam, hogy egy nap 24 órából áll, és ebből maximum 8 óra telik munkával, a többi a családomé.

Elfogadtam, hogy a gyermekem, bár hozzám tartozik, mégis különálló, egyedi kis lény, saját gondolatokkal, saját erősségekkel és gyengeségekkel és saját elfogadnivalókkal. Nem akarom sem megváltani, sem olyan szerepre rábírni, ami az életemhez tartozna és nekem lenne fontos.

Elfogadtam a külsőmben, hogy nem vagyok tökéletes. Anya vagyok, szültem már gyermeket, ennek következtében változtam, kívül-belül. Ahogy a belső változás csodáit nem adnám vissza, ugyanúgy fogadom el a küldő változás azon tényezőit, amelyeken nem tudok változtatni.

Elfogadtam, hogy öregedni fogok. Ahogy lélekben fejlődöm és érek az idő múlásával, úgy fogadom el ajándékként ennek külső jeleit is, és nem igyekszem görcsösen megállítani vagy visszafordítani az időt, hanem haladok együtt vele, hogy minden állomásnál önmagam maradhassak. Ne húszéves külsőm torz paródiája nézzen vissza rám a tükörből, hanem egy magával barátságban lévő, harmóniában érő és később idősödő nő arcát lássam, ahogy öregszem majd.

Elfogadtam, hogy minden nap egy ajándék. Minden pillanat lehet első és utolsó is az élet bizonyos szakaszain, amelyeket őrizhetünk kincsként, bármilyen emléket is hagynak maguk után.

Elfogadtam, hogy a napok többnyire hétköznapok, amelyek a maguk egyformaságával állandóságot és stabilitást tudnak adni, amely biztonságos otthont és szeretetteli légkört biztosít a családunknak. 

Elfogadtam, hogy ettől függetlenül rajtunk múlik, hogy ki tudjuk-e kicsit színezi ezeket a szürke hétköznapokat, hogy a biztonság és szeretet mellett vidámság és játékos, pajkos légkör oldja fel a napi rohanás feszültségeit.

Elfogadtam, hogy életem legtöbb eseménye az én felelősségem, az én döntésem hatására alakul úgy, ahogyan történik, és ha valami nem sikerül, akkor én vagyok az, aki ezen változtatni, segíteni tud. De azt is elfogadtam, hogy bizonyos döntések nem az én kezemben vannak, és hiába bánkódnék, dühöngenék miattuk – az egyetlen, amit tehetek, hogy feladatként fogadom ezeket az eseményeket és a legjobbat igyekszem kihozni a legnehezebb helyzetből is.

Elfogadtam, és egy ideje már szépnek is látom ezt az új magam-világát, mégha nem is buborék. Nem bánom már, mert buborékban nem érzi az ember a szabad levegő frissességét, a hideget, a meleget, az illatokat. Igen, most néha fázom, és olyan is van, hogy éget a nap, és nem minden tökéletes – a legkevésbé én. És ez jó érzés…

(Képek: pixabay.com)