Számomra nem a karácsony és az év vége vagy éppen a januári fogadalmak ideje alkalmas a számvetések készítésére, hanem sokkal inkább Mindenszentek és Halottak napja, amikor még haladunk az egyre rövidebb nappalok során a lelkünkben egyre mélyebb és mélyebb dimenziók felé. A sötét és a hideg mind a befelé fordulást, a bekuckózást és tetszik-nem tetszik, a lelkünkkel való szembenézést segíti, vagy ha nem hagyjuk, akkor követeli.
Egy ideje már foglalkozom (rosszabb napjaimon gyötrődöm) azon, hogy mit fogok én átadni a Kicsinek. Hiszen Vekerdy és a saját szüleink óta tudjuk, hogy a gyerekeink a példánkból és a tetteinkből tanulnak, nem a szavainkból és prédikációinkból. Azt már tudom, hogy mindkét nagyanyjától szuper dolgokat tanulhat a sütés-főzés témakörében, a nagyapja majd megtanítja focizni és káromkodni, a nevelőapja minden sport szeretetére és kitartásra, no, meg az összes 80-as évekbeli slágerre, az apja bütykölni, úszni és vezetni. A nagynénje szuper frizurákat készíteni és sminkelni, meg arra, hogy minden pasi disznó. De tőlem… Mi a csudát tanulhat tőlem? Azon kívül mondjuk, hogy hogyan beszéljünk egyszerre három témáról, hogyan tévedjünk el hatodjára is a Kálvin téri aluljáróban és hogyan elemezzük önmagunkat, a környezetünket és minden lehetséges élethelyzetet minden elképzelhető aspektusból…? Mindezt három nyelven. Annak mondjuk még lehet értelme. De akkor is…
Tudom, kicsit sokszor esem abba a hibába, hogy másokhoz hasonlítom magam, és a látható kirakatok alapján alkotok véleményt mind az ő életükről, mind a sajátomról. Nem voltam gyerekként sem jó sportoló, se valami híresen tehetséges zenész, sem túl csintalan, ötletekkel teli gyerek – ahogy korábban meséltem, amolyan kis problémáktól mentes, helyes, cuki gyerek voltam, amilyet minden szülő kíván magának, és amilyen egy gyerek sem kíván lenni… Hiszen így semmiben nem tud elindulni önmagától, hogy megtudja, van-e tehetsége, hogyan viseli, ha nincs, kitart-e ha mégis van, és úgy egyáltalán, hogy legyen amire hivatkozzon, amikor gyerekei lesznek, hogy “bezzeg én, a te korodban…”.
Hmmm… Persze, az is lehet, hogy pusztán nem jó személyekkel és nem jó irányokkal hasonlítottam össze magam. Mi volna, ha a megszabott, előre tervezett versenyek és megmérettetések mellett a váratlan, hétköznapi dolgok teljesítményeit is díjazná valaki…? Akkor nagy valószínűséggel a következő oklevelekkel és plecsnikkel lenne tele a falam:
“1. helyezés – Az anya, aki képes volt extránkoraszülött gyermekéből épkézláb kisgyermeket faragni.”
“Különdíj – A legtöbbféle hangon meseolvasó”
“A nő, aki már majdnem tud úszni – egyéni rekord 17 tempó”
“A nő, aki még soha nem gyújtott rá – és nem is tervezi.”
“Aki a legszuperebb tanácsokat tudja adni, ha kérdezik, de a maga életében ezeket képtelen hatékonyan alkalmazni – Közönségdíj”
“Miss Mindenre Van Egy Frappáns Válaszom 2016”
“A nő, aki még soha nem lopott köntöst, papucsot, törölközőt szállodákból”
“Aki ismeri a tökéletes mézeskalács titkát”
“Pénzügyi zseni, aki kábé 10 éves korától már a szüleit is kihúzta hó végén a trágyából, és ha kell, most is elő tud húzni egy kisebb összeget, bármilyen nagy a baj”
“Aki annyira absztinens, hogy szívfájdalmakkal és züllenivágyással maximum a Meki szintjéig süllyed”
“Ügyeletes balek a.k.a A Nő, aki mindig mindent megbocsájt”
További különleges képességem, hogy beleférek egy rövidgatyámba, amit még 11 éves koromban kaptam. Alakra, magasságra, arcra nagyjából ugyanúgy nézek ki azóta is. Csak két dolgot remélek ezek tudatában: hogy nem vagyok vámpír, és hogy az agyam azért azóta is halad előre. Bizonyos tekintetben bizonyos személyek szerint inkább visszafelé…
Nektek milyen díjak és érmek díszítik a képzeletbeli dicsőségfalat odabent…?
(Képek: pixabay.com)