Az ember lánya 156 centivel, +/- 48 kilóval, mosolygós arccal és alapvetően pozitív életszemlélettel könnyen belecsúszik és még könnyebben benne is ragad a “kis helyes csaj, tudod, az a kis cuki” szerepkörébe, ami hosszú távon nem biztos, hogy annyira kifizetődő…
Tiniként, persze, apád-anyád és a tanáraid egyaránt nagyon jó arcnak tartanak – végre egy kamasz, aki nem lázad, nem szökik el a fiújához, nem kell szégyenkezni a részeges Facebook-fotói miatt, hanem mondhatni kiegyensúlyozott, vidám, céltudatos, lehet vele beszélgetni és csak a nagyon zűrös helyzetekben csapja rá a szüleire az ajtót, de akkor valószínűleg úgyis jobb békén hagyni.
Húszévesen ez további előnyöket generál: tanulékonysággal hamar feltalálod magad a munkahelyeden, alkalmazkodóképességednek köszönhetően jól is érzed magad, bármilyen környezetbe kerülsz, és mivel mindenkire odafigyelsz, így ismét szeretet, elfogadás és jókedv vesz körül.
Huszonöt körül jönnek az előre lépések: kiegyensúlyozott kapcsolatodban harmónia honol, nemsokára megérkezik a gyerkőc, minden szuper, időben és jó kedvvel visszamész dolgozni a munkahelyedre, szeretettel fogadnak, újra várnak a régi teendők és az új kihívások, amelyeket elszántan és tettre készen fogadsz, hiszen mindenre van egy megoldásod, egy terved póttervvel, pontos napirended, összeszedett életed, amelybe a párod mellett a gyerek, a munka, az edzés, a barátok, a szülők és az ünnepek mellett tökéletesen időzített nyaralás és ezek csodás fotódokumentációja is nagyszerűen beilleszthető. Hiszen te tök jól megoldod…
Harmincévesen aztán…. hát, igen… harmincévesen aztán eljön az idő, hogy elkezd beütni a szar a palacsintába. Persze, lehet, hogy kisebb adagokban már jött az “áldás”, csak éppen minek vettük volna észre? Főleg, hogy minden csak feladat, amire azonnal ott a fejedben a konyhakész megoldás, frissen és üdén…
Annyira baromi jól csináltam mindent, hogy egyszercsak azt vettem észre, hogy bólogató kutyus lettem a munkahelyemen, hajszolt anya a gyerekemmel, házisárkány a párommal, türelmetlen a család többi részével – és ennek folyományaként extrafeszült a tökéletesnek látszó, de valójában szétesőben lévő életemben.
Tényleg ezt akarom? Tényleg így akarom? Nem lehet, hogy valami kimaradt? Valamit a nagy tudatossággal és extra fegyelmezettséggel elmulasztottam? Nem, nem a bulikat és nem a féktelenséget, csupán azt, hogy a jól tervezettségben megtaláljam önmagamat és azt, amit valóban szeretnék, aki tényleg én vagyok.
Gondolhatjátok, hogy erre én is az utolsó utáni pillanatban jöttem rá, amikor párkapcsolati státuszt, lakcímet, munkahelyet, a Kicsinek óvodát, és magamnak 43 kilóra lefogyva új ruhatára váltottam.
És azóta nem vagyok cuki. Behoztam minimálisan azért a “lemaradásaimat” is…
Hiszen kamaszként igenis az a dolgod, hogy kitaláld, merre akarsz menni, mi érdekel egyáltalán, szembenézz az első döntések felelősségének súlyával, és közben barátkozz meg a gondolattal, hogy bármikor válthatsz, változhatsz – mégis, ha célod van, akkor tarts ki mellette és tegyél érte. Ne félgőzzel, ne langyosan, hanem teljes szívvel-lélekkel, szenvedéllyel, elszántsággal. Ne pontos tervek, hanem tapasztalatok alapján, és inkább tanulj ekkor a kisebb hibákból, mint később a nagyobbakból.
Huszonévesen is tanulj meg kiállni magadért, akkor is, ha beleszoktál abba, hogy a jókislányok mindenkivel udvariasak és kedvesek, szerények és halk szavúak – és igenis, talán az egyik legnehezebb szó a “nem”, mégis itt kell elkezdeni kimondani, hogy később ne csak panaszkodásból és nyavalygásból álljanak a mindennapjaid a tornyozódó teendők miatt.
És amikor huszonöt körül vagy, és úgy érzed, minden kerek, belül viszont csüggesztően fáradtnak és öregnek érzed magad, akkor sem bólogatni és alkalmazkodni kell mindig mindenhez, viszont nem is ekkor kell kiélni az elmaradt tiniéveket. Valahogy bele kellene érni ekkorra a változás folyamataiba, és az örök megújulás segítségével egyre tovább fejlődni, feljebb lépni – nem a mókuskerék hamis képzetével egyre csak helyben futni, energiát pocsékolni, hanem valóban teremteni. Nemcsak gyermeket szülni, hanem családot alapítani. És nem tenni úgy, mintha semmi sem változott volna akár a párkapcsolatod, akár a munkád színterén, hanem új minőségben, büszkén, egy magasabb szintről rálátni az életre. Ami rossz, azt időben, kevesebb fájdalommal elengedni, ami jó, arra valódi energiát és figyelmet fordítani és őrizni, akár egy kincset.
És aztán, amikor elmúlsz harminc, negyven, ötven, hatvan, akkor ezt minden alkalommal újra és újra megtenni. Magadért. A családodért. A munkád minőségéért. De legfőképpen azért, hogy minden pillanatban önmagad lehess, és ne szerepeket alakíts életed egyes helyszínein.
Nehéz ám, nem cukinak lenni, ha harminc évig az voltál. Nehéz egyensúlyt találni abban, hogy hogyan ne legyél tapintatlan, vagy tiszteletlen, mégse csússz bele a megszokott simulékony, megértő, alkalmazkodó és minden feladatot magadra vállaló régi szerepkörbe.
Hogyan mondj nemet a főnöködnek? Mit fog szólni, ha nem készülsz el valamivel időre? Egyáltalán mi lesz így a határidőkkel? Ki fognak rúgni? De őszintén: szívesen maradnál egy olyan helyen, ahol csak akkor vagy jó, ha hülyére dolgozod magad…? Ha viszont szereted a kollégákat, a légkört, a feladataidat, akkor vállald be a rizikót, mondj nemet vagy mondd, hogy ahogyan ráérsz elkészül az a feladat is… Ha látják, hogy lelkiismeretesen végzed a munkádat, akkor megvárják, amíg elkészülsz mindennel. Ha pedig sok feladat csúszik, akkor felvesznek még valakit. Eskü, meg is történt!
Hogyan mondj nemet a párodnak? Hogyan legyél önmagad, ha ő közben igyekszik téged formálni, csupán jótanácsokkal, hogy neked jó legyen, hogy neked segítsen…? És sokszor érzed, hogy igazak a meglátásai, de te még nem ott tartasz az önismeretben, helyette csak izomlázas a lelked a sok megfeleléstől, és lassan már nem érdekel, hogy hasznodra válna a sok tanács, csak az, hogy végre legyen egy nap, amikor nem oktat, nem idomít… Így szerelmek múlhatnak el pár hónap alatt, ha ő nem veszi észre, hogy sok, amit “érted tesz”, és te nem mondod el neki, hogy ez rossz, ez bánt téged, frusztrál, szorongással tölt el, ráadásul csökkenti az önbizalmadat is, hiszen ezek szerint nem vagy elég… nem vagy elég jó…
Hogyan konfrontálódj a szüleiddel, családoddal, akik imádnak, szeretnek, de a szavaikból látod, hogy továbbra is az édes, kedves, szófogadó kislányt látják benned? Ha pedig megnyilvánulsz, akkor rossz gyerek leszel, lázadó, “mint ötévesen, amikor földhöz vágtad magad, mert hisztiztél”. Volt, akit vertek a szülei, mástól szimplán csak a bólogatás fogadták el, és ha nem volt szófogadó, akkor láthatatlan volt a szülei számára. Feldmár András szerint életünk egyik nagy tragédiája, amikor rájövünk, hogy a szüleink nem a barátaink. Merthát annyira szeretjük őket, és emellett mindenhatók is a számunkra – tehát, ha nem szeretnek, akkor az nyilván a mi hibánk… Alacsony önértékelés, állandó megfelelési kényszer, túlterheltség, kiégés… Üdv a klubban!
Az már biztos, hogy 156 centi maradok – idővel talán töpörödöm, és még kisebb leszek, és az is biztos, hogy ez a 48 kg körüli súly is marad, idővel talán több lesz, de nem baj. Ahogy azt sem bánom, hogy a nagy mosolyt és a jókedvű, törődő, odafigyelő lényemet nem veszítettem el a cukiság elmúltával. De megfékeztem az állandó teljesítménykényszer gonosz rabszolgahajcsárját, a megfelelés vég nélkül piszkáló lidércét és a bólogatás kényszeres, szerencsétlen kis koboldját. Tegnap és ma. Holnap is meg kell. Terv szerint, ugyebár… 😉
(Kép: pixabay.com)