Egyik reggel – mint minden reggel – épp csak átszaladtam a Móriczon lévő narancssárga aluljárón. Körülöttem százezer zombi nyüzsgött, metróból ki, metróba be, szórólaposok, eső elől elbújó hajléktalanok, kedvetlen jegyellenőrök és hosszú végtagjaikat nyeglén dobáló, életunt középiskolások rohantak az elhagyott percek és az éppen lekésett teendők után.
Én még éppen jókor jó helyen voltam, pont ott és pont akkor, ahol a napi rutin szerint lennem kellett, amikor egyszercsak megálltam, mert valami megfogott. Egy hegedű édes-szomorú zenéje szállt körülöttünk, és töltötte ki a rohanó embermassza közti atomnyi réseket. Megakasztottam az áramlást egy pillanatra, ahogy megálltam a zenész előtt. Nem filmzenét vagy musicalt játszott, mint a többi utcai muzsikus, hanem klasszikust, Vivaldi Négy évszakjából talán a Tél tételét – szégyelltem, hogy nem ismertem fel, pedig egy időben még ennél nehezebb és kevésbé népszerű klasszikusok is rögtön beugrottak dallam után. Mindegy, nem agyaltam rajta, csak hallgattam a csodaszép zenét, a hegedű egyedi, élő hangját, amely úgy szólt, akár egy énekes dalolt volna…
A zenész korombeli, harmincas, jól öltözött fiatalember – gyakorlott, magabiztos kézzel, átszellemülten játszott. Nem volt benne színpadiasság, sem manír, előadása természetes volt, mesterkélt fejrázás és felesleges mozdulatok nélküli, valódi örömjáték.
Aztán rájöttem… A nagy francokat öröm… vagyis, persze kedvvel csinálja, nem unja, profi is és nem tucat, csakhát…. valószínűleg ő sem bánná, ha nem szorulna ilyen fizetéskiegészítésre és nemcsak itt nyílna módja rá, hogy megmutassa magát a nagyközönségnek.
Ő is blogger a maga módján… Egy ingyenes platformon mutatja meg a gondolatait, tudását, látásmódját és ha valakinek tetszik, hát, aprópénzzel adja rá a lájkot.
Hülyén éreztem magam: csak egy ötezres volt a tárcámban, az utolsó apróimon pogácsát vettünk reggel a Kicsivel, így meg nem volt, amit beletegyek a hegedűtokba. A férfi szeme csukva volt, ahogyan játszott… Arra gondoltam, hátha nem is veszi észre, ahogy eloldalgok… Persze, éppen ekkor nézett fel – én meg kamaszkoromból maradt sutaságommal összerezzentem, s csak annyit bírtam kinyögni: “Köszönöm a zenét…”
Összemosolyogtunk, én szaladtam tovább, ő pedig belekezdett egy újabb “bejegyzésbe” a körtér aluljárójának szürke “szerkesztői felületén”, ahol a legtöbb böngésző csak átteker az újabb posztokon.
Én lájkot adni nem tudtam neki, de itt most egy megosztással közzéteszem az élményt…
(Kép: pixabay.com)