Érdekes lények a nagyszülők… A családban a gyerkőc világra jöttével egy időben születnek meg a szülők és a nagyszülők is, akiknek legalább annyira új helynek tűnik ettől a naptól kezdve a világ, mint az újszülött bébinek. Teljesen elfeledkeznek, például, olyan ezerszer hangoztatott frázisokról, hogy: “nem fogok én neki gügyögni, hát, nem hülye az a baba, csak kicsi!” és “én aztán nem fogom folyton hasonlítgatni, a lényeg az, hogy egészséges legyen”, valamint a mindenki kedvence: “én aztán nem fogom elkényeztetni a kisunokámat, még emlékszem, milyen nehéz volt nekem, hogy a nagyanyáddal folyton hadakozni kellett, mert mindent megengedett”.
Aztán, persze, ahogy a bébi előmászik, rögtön jön az “utyulu-putyulu”-zás, meg a “tiszta apja/anyja, hát, nem tisztára úgy néz ki, mint ő, amikor éppen ekkora volt és így csinált?!” – de igen, mint minden második csecsemő a földön… És a kedvenc: az ezerszer megfogadott ígéret, hogy nem lesz túlkényeztetés, természetesen csak addig tart, amíg el nem jön az első nagyival töltött délután, majd durvul, amikor megtörténik az első mamánál alvás.
Pedig mi, szülők, semmi valóságtól elszakadt dolgot nem kérünk, nem kell biozabkásával vacsoráztatni és sterilizált törölközővel megszárogatni fürdés után, nem kell relaxációs zenével nyugtatgatni, meg mittudomén milyen (ál)tudományos módszerrel altatni, szimplán csak annyit kér minden anya, hogy a gyerek vacsorázzon, lehetőleg valami cukormentes dolgot, majd fogmosás, fürdés, nyolc körül ágyba terelés, esti mese, alvás.
Ez a legtöbb nagyszülő fejében úgy jelenik meg, hogy a gyerek anyja egy náci, akiben szikrányi emberi érzés sincs. Szegény kicsit nyúltáppal és hideg vízzel tartja, semmi emberi fogyasztásra alkalmas ételt nem engedélyez, pedig milyen jól megvolt ő, az anyja is palacsintán meg pörköltön meg az nagyanyja tortáján, nem lesz baja annak a gyereknek, ha egy kis szeretetet és törődést kap, meg a mama kicsit felhizlalja, úgyis olyan sovány szegény.
A “nácinak”, persze, megígérnek mindent, készségesen bólogatnak a cukormentes vacsorára és a nyolcórai fektetésre, meg “persze, hogy nem nézünk éjjel mesecsatornát, hát, mit gondolsz, én nem neveltelek fel téged?!” – megy a műsor menetrend szerint, miközben úgyis tudjuk, hogy már ott lapul a hűtőben egy kis Túró Rudi vacsi utánra (mondván, abban alig van cukor, abban még a zannya sem köthet bele), és már alig várják, hogy csacsogni hallhassák az unokát akár tízig is – hát, ha úgysem alszik a gyerek, akkor valamit kezdeni kell vele, csak nem hagyjuk egyedül aludni… – Mindegy is, úgyis tudjuk mindannyian, hogy ez a menetrend, hiába is hadakozunk, pláne hiába kérdezünk rá csak úgy teljesen mellékesen az általuk hangoztatott, ezek szerint teljesen üres frázisokra arról, hogy mennyire nehéz a kényeztető nagyszülőkkel…
Simán leszerelnek azzal, hogy “egy nagyszülőnek ez a dolga, hogy kényeztesse a gyereket, a szülőnek meg az, hogy nevelje!” – és néznek tök elégedetten, hogy végre szintet léptek, végre már nem szülők, hanem szabad a gazda, ereszd el a hajam, mindent szabad, végre ők a nagyszülők. Tegye fel a kezét, aki ilyenkor elmormolt már egészen halkan és/vagy magában valami közepesen erős káromkodást, majd egy mélyebb sóhaj kíséretében még egyszer rákezdett a teljesen fölösleges monológra a következetes nevelésről és a szülők és nagyszülők közös felelősségéről…? Gondolom, vagyunk páran!
Na, egy ilyen helyzet volt a napokban, amikor a nagyszülők szerettek volna leszervezni egy Mamáéknál alvós estét a Kicsinek (persze, féktelen dorbézolással és egész estét betöltő lakomával, tévézéssel, hülyéskedéssel) – “Mit szólsz, Kicsi, alszol a Mamáéknál? Majd megint játszunk egy olyan jót, mint múltkor, hm?” – és néznek rá várakozásteljes tekintettel, gondolván, hogy ha a Kicsinek vetik fel először, megkerülve engem, akkor ő úgyis kiharcolja nálam a bulis estét.
Pillanat hallgatás, Kicsi koncentrál, és meglepetésemre nem ugrik azonnal a felhívásra. Helyette szusszant egyet, és kiböki:
“Ezt még meg kell beszélnünk először Anyával.”
Nagyszülők álla leesik. Titokban az enyém is. Májam rögtön hízott három és fél kilót a büszkeségtől, annyira jól esett, hogy átgondolta, döntött, és az amúgy kevésbé kecsegtető utat választotta. És még ennél is jobban esett, hogy a nagyszülők vert seregek helyett maguk is győztesnek érezték magukat, büszkén néztek a rám és a Kicsire is: “Jól van, Szívem, persze, előbb kérdezzük meg Anyát – megbeszélitek, és amikor ő mondja, akkor bármikor jöhetsz.” Ott volt az ő pillantásukban is az öröm, hogy a Kicsi önállóan jutott erre, fontosabb neki az anyukája szava, mint egy kis édesség és késő esti mese, mégha annyira jól is érzi magát.
Azt hiszem, jó úton vagyunk – mind a Kicsi, mind a nagyszülők nevelésében! 😉
(Kép: theunboundedspirit.com)