Ennek a blognak a gondolata már régóta érik bennem, fontolgatom egy ideje, hogy körül kellene már nézni magamon, magamban, kívül-belül megvizsgálni az elmúlt éveimet, és kicsit összeszedettebben tervezni a következőket, hiszen annyi minden történik velünk, annyi minden tapasztaláson vagyunk túl, és még több vár a következő sarkon és hajnalom túl. A blog tehát, leskelődik rám már egy ideje, követ, figyel, jelzi, hogy ő már érkezne, de én még nem álltam rá készen. Van neki, persze, előzménye, hiszen nem most írok először, mégis úgy éreztem eddig, hogy túl sok lenne a téma, én meg túl kevés ahhoz, hogy úgy tudjam szavakká formálni a gondolataimat, hogy legalább minimális szinten átadják a bennem lévő érzéseket, hangulatokat, hogy együtt tudjunk gondolkodni, beszélgetni Veled, kedves Olvasó.
Sokáig tartott, amíg leültem így, szinte ötlet nélkül, mégis a témák egyik legnagyobbikával: hogy eléd tegyem, mitől lehet szép, nagyszerű, bámulatos, szeretnivaló, természetes, értékes egy hétköznapinak látszó élet. A kiindulási pont nem túl vidám: hetek óta leültem, mint az iszap. Minden tagom lefelé húz, nehéznek, tehetetlennek, ügyetlennek, betegnek érzem magam, nyűgös és ingerlékeny vagyok, türelmetlen és piszkálódó, olykor már nekem is nehezemre esett saját magammal együtt lenni.
Aztán elcsodálkoztam: tényleg ilyen vagyok én? Tényleg ezt akarom? Tényleg ezt adom azoknak, akiket szeretek? Miért vagyok elégedetlen? Mert másnak másabb háza van? Nagyobb, kertes, több szobás… Mert másnak más munkája van? Más élete, más hobbija, más holmija…? Miért vagyok elégedetlen? Miért engedem meg magamnak ezeket a gondolatokat? Miért ezt táplálom, ahelyett, hogy körbenéznék, és meglátnám, mennyi mindene van, milyen sok öröm vesz körül…?
A lelkem cinikus fele, amely ekkorra már duplájára hízott a sok negatív képzettől, persze, felröhögött, hogy ne legyek már ennyire cukirózsaszín, hagyjam a csajos csacsogást, mert ez csak maszlag, önámítás, önbecsapás… És rájöttem, hogy ha hagyom, ha még nagyobb teret engedek neki, akkor valóban így lesz. Akkor valóban ezt fogom elhinni, és így fogom látni a dolgaimat, az elért eredményeimet, a teljesített céljaimat. Mindent értéktelen kacatnak fogok tekinteni, örömtelenül, keserű homlokkal nézelődöm majd, és irigy leszek minden mosolygó emberre.
Úgyhogy a cinikussal közöltem, hogy: “Kuss! Én boldog leszek! Sőt, tudod, mit: én boldog vagyok!”
Azóta csak méricskél bizalmatlanul, és várja, hogy megmutassam neki, hogy ugyan mitől vagyok én olyan fenemód jókedvű – hát, gyere velem, és mutassuk meg lelkünk cinikus kisördögének, hogy igenis lehet örülni, lehet bizony! Hiszen lehet, hogy sokak számára kevés, ami ebben az életben rejlik – mégis érzem, sokan csak álmodnak egy ilyen életről, mint az enyém…és mint a Tiéd!
(Kép: pixabay.com)